Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

megrezzent, akár a jégvirágos ablak, de nem mozdult. A kopogás újra hallatszott, de jóval erősebben. Nyugodtan az ablakhoz lépett, és arra gondolt, vajon miért kopogtatnak az ablakon, hisz az ajtó sincs még elreteszelve. Félig kinyitotta az egyik ablakszárnyat, a hideg az arcába csapott, elhomályosította meleghez szokott szemét, és nem látott. — Ki az? — kérdezte rosszkedvűen. — Fázom — hallatszott kintről egy didergő, idegen hang. De az idegen karjával már az ablakba nyúlt, kinyitotta a másik szárnyat is, bedugta sapkával árnyékolt fejét, és széles vállával oldalt hajolva, fürgén és ügyes mozdulatokkal becsúszott az ablakon. Még mielőtt Emma magához térhetett volna a meglepetéstől, amelyet a váratlan vendég betolakodó erőszakossága keltett benne, az idegen nyugodtan, mintha otthon lenne, belülről bezárta az ablakot. Emma nézte; sápadt, széles gyerekarca volt az idegennek, egymástól távol ülő szemével aprókat hunyorgatott, majd hirtelen felszisszenve, elálló, szélfújta vörös füléhez kapott, és erősen dörzsölgetni kezdte. — Ott a kályha, megmelegedhetsz — mondta Emma keményen. — Köszönöm — felelte az idegen udvariasan, nem ült le, állva maradt, nedves, apró szemének pillantását nyugtalanul körüljártatta a szobában, majd hirtelen abbahagyta füle dörzsölését, és erőltetett vidámsággal leült. A szobában csönd volt, mély, áthatolhatatlan csönd. Emma most nem láthatta az idegen arcát, mert feje lehanyatlott, mintha gondolkozna valamin. Csak nyakát, izmos, lesoványodott, hajjal benőtt nyakát láthatta. Szőke pelyhes, átlátszó volt a haja, mint a fiatal, tipegő gyereké. Emma torkát valami szorongó dermedtség fogta el, nem bírta tovább ezt az álló, néma csöndet, beszélnie kellett, hallani akarta a másik hangját. — Odakint fagy — mondta félve, és a szavak olyanok voltak, mintha szürke kavicsokat hajított volna az idegen felé. 92