Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

rendben van-e. Üde arcát jobbra-balra fordította, mintha mosakodna a napfényben, aztán eltűnt a tündöklő cserepes virágok mögött... Dávid tökéletesnek találta ezekben a pillanatokban a földet, az eget, a fákat, a napfényt... A képet, amit lelkének minden rezzenésével, szabadságvágyával habzsolt fel, a legszebb bú c sú a j á ndékna k vette és fogadta el. Arra gondolt, hogy még van ideje gyönyörködni, a leghasznosabb és legcélravezetőbb, amit tehet, ha illedelmesen elbúcsúzik mindattól a széptől, amit a fasiszták minden igyekezetükkel is képtelenek voltak berondítani. XLVIII Jövőjét most már osak ez a táj teszi. Ameddig a szeme ellát, minden az övé ... Még az övé ... E gyönyörű tájba zsúfolódik most élete utolsó szakasza, benne van minden, múltja, jelene, jövője... Egy pillanat, és úgy tetszik, mintha Dávid letörölné életéről a feledés porát, a törlőrongyot pedig kirázza a kocsi ablakán... Egy porszem mintha szemébe szállít volna, törli, dörzsöli a szemét, hogy jobban és tisztábban lásson, mert keserűség fojtogatja a torkát, már-már a szeme felé kúszik, ellágyul, részvét, szánalom fogja el önmaga iránt... Sírni tudna most anyja ölében, sírni, mint egy gyerek. Feltámadt, újra élt benne a gyermek, aki egykor volt, de csak villanásokban, foltokban. Bomló élete, bármennyire igyekszik is az egész összefogására, teljes megértésére, csak részeket képes kiragadni, részeket, amelyeik azonban magukban hordják az egészet, akárcsak a könnycsepp a csörgedező források és hullámzó tengerek víztömegeinek az életét. Maga előtt látja szülővárosa piacát... Ilyen őszi napokon rózsálló almáktól illatos a tér, a fonott kosarakban kéklő szilvák tornyosodnak, a színültig megrakott szekereken halványain zöldell a tömör, nagy fejű káposzta. '579