Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

dolatai és érzései, mint sebzett fecske kimerült szárnycsapásaival a kirabolt, üres sárfészek körül. A kocsi megállt. Három -házzal feljebb, Karasz vörös cseréppel fedett kis házikójában lakott az édesanyja Jolival és Lilivel. A gestapós a sofőrrel kiszállt, és házról házra járva keresték, kutatták az elrejtett zsidókat. Dávid a két SS-legénnyel benn maradt a kocsiban, minden porcilkája újabb izgalomtól remegett. A rémület, hogy kicipelhetik anyját és két nővérét, majd megőrjítette. Most derült ki, hogy a fájdalomnak micsoda fokozatai vannak. Eddigi gyötrődését össze sem lehetett hasonlítani azzal a Viharral, amely most keresztül-kasul járta testét, lelkét. Mintha egy darab véres rongy lett volna. Ha eddig emberi kéz fojtogatta, mo9t mintha présbe rakták volna, és így facsarnák ki rongy vérét. Felkészült a legrosszabbra. Szilárdan eltökélte magában, ha idehurcolják őket a kocsiba, úgy viselkedik, mintha idegen lenne, mintha sosem látta volna őket. Csupán az a kérdés, hogy ők hogyan fognak viselkedni. Ha anyja és nővérei nem értenék meg, hogy csak véletlenül sodródott errefelé, és az ő élete is mindössze csak egy hajszálon függ, akkor menthetetlenül elpusztulnak. Dávid nemegyszer magyarázta anyjának és nővéreinek, hogy zsidó férfival a fasiszták előtt soha ine vállaljanak semmi közösséget, kérdés azonban, vajon most is betartják-e ezt a szabályt? Pedig minden óvintézkedést megtett. Ezért nem adta meg anyja címét a szegény Ernőnek és Ferinek, ezért inem engedte meg a látogatásokat, ezért kellett kegyetlennek mutatkoznia ... De most, mi lesz most? Az izgalmas várakozás alatt gyötrődő agya, mint egy filmgép vetítette a szörnyűbbnél szörnyűbb képeket... Látta az édesanyját jönni hosszú, kék kartonruhájában a sofőr kíséretében, ősz haja csapzott, zilált volt, kenyérszínű arca verejtéktől fénylett, tekintetét féltő gonddal a lányok felé fordította, akik némán, felemelt fővel szégyentől és fájdalomtól eltorzult arccal követték. Szíve oly sebesen vert, agya oly hevességgel lüktetett, hogy nyomorúságában két kezébe rejtette az arcát, nehogy a bennülök észreve'576