Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

kőzve, guggolva leste, figyelte Emma lendülő fiatal mozdulatait, ahogy úszik, és szeli a néma vizet, majd vidáman a hátára fekszik, és fejletlen melle nedves, kockás inge alatt kidomborodik a fényben. Náthán úgy érezte, hogy kuporgó, kényelmetlen helyzetében forróság lepi el a testét. Szúnyogok, legyek szálltak rá meztelen fehér hátára, és szívták a vérét, de ő nem érzett fájdalmat. Mint vérbe mártott rongy, olyan volt az egész ember, homlokáról, halántékáról csurgott a verejték, gondolatai összezavarodtak, már csak foszlányokban élt benne az értélem, a fegyelem. Valami görcs tartotta össze ezt az embert, fegyelmezett évek bosszúja volt ez, tébolyító szenvedély működött benne, várt, várt. Elfelejtette apját, anyját, testvérét, kegyetlen istenét, akit évek óta szolgált jámbor alázattal, meghunyászkodva, engedelmesen, állandó imák között tengetve napjait. De egy éve, talán több is, hogy szennyesek lettek az álmai, zavarosak, mint áradó, mindent elsöprő, dagadó patakok, és később nappalai is elhomályosodtak, ha egy szoknyát látott. Emma, tapadó kockás ingében, vizes hajával a part felé tartott, nedves szempillájáról csillogó vízcseppek gurultak lefelé keskeny arcán, szája kissé vidáman nyitva maradt. Kint a parton az egyik kőre ült, vézna, fejletlen hátával Náthán felé. Náthán elérkezettnek érezte a pillanatot, hirtelen teljes nagyságában kiegyenesedett, hosszú, erős karjait kinyújtotta, hogy szétválassza a bokrokat, és éppen lépni akart egy nagyot, hogy közelebb érjen hozzá ... de megbotlott. Emma talpra ugrott, ahogy meglátta a fehér, félig meztelen férfitestet, mindjárt Náthánra gondolt. Nem érzett sem félelmet, sem megdöbbenést, inkább szánalom fogta el... Nézte lihegő, csontos testét, és arra gondolt, hogy valamit tennie kéne, hogy ne maradjon így, hisz nem lehet... rossz ez. Talán szólni kéne hozzá. — Kelj fel, Náthán — mondta egyszerűen. — Menj innen — felelte Náthán mélyből jövő, távoli hangon. 44