Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

Anyád már nagyon aggódott érted ... De nem is csoda ... A kérdések tömege hangzott el, feleletre sem várt. Hangja csengésén érezni lehetett, hogy komolyan és bensőségesen érdeklődik hogyléte iránt, és biztos, amíg távol volt, többször gondolt rá. Mindez azonban merőben másvalami volt annál, amit Dávid a szívében hordozott. A kínos helyzetnek merész elhatározással véget vetett, a gordiuszi csomót úgyszólván egyetlen vágással szelte el. Olyan volt ez — ő legalább úgy érezte —, mint mikor a menekülő tolvaj is tolvajt kiált. Ártatlanul azt válaszolta, hogy nem megy vissza többé a vidéki műhelybe, mert a segéd nem tanította a szakmára, ellenkezőleg, neki, a tanoncnak kellett a segédet tanítania. — Csak nem a szabóságra? ... — Dehogy a szabóságra — válaszolta éllel —, szerelmes levelek megfogalmazására. — Képzelem, milyen levelek voltak. — Nagyon szép levelek — válaszolta Dávid lehangoltan. — Hát ne haragudj, de ebben kételkedem. Mit tudsz te a szerelemről, hisz még gyerek vagy. És mit tud maga rólam? ... készült kirobbanni, de az asszony lekicsinylő, fölényes hangja, amelybe jó adag gúny is vegyült, szinte megbénította szavai élét, ágaskodó lendületét. Amikor aztán kimondta az átkozott „gyerek" szót, hirtelen úgy érezte, mintha az asszony sorompót eresztett volna közéjük. Oly keserű lett a szája íze, mintha orvosságot nyelt volna. Fanyarul, meggyőződés nélkül, a serdülő ifjakra jellemző tanácstalansággal és konoksággal válaszolt végül. — Mégis szép választ kaptam. Szebbet, mint elképzeltem. — Nyilván az a lány is olyan gyerek lehetett, mint te. — Felnőtt lány volt, majdnem húszesztendős — felelte mentegetődzve. — Láttad legalább? — Nem láttam. — Ez jellemző rád. — Mégis szívből írtam. 375