Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

vidnak, ha a levélborítékon Dezső vagy? De halogattam a dolgot, azt gondoltam, nem olyan sürgős, majd egyszer, ha jobban megismerjük egymást, akkor megmondom... Arra is gondoltam, hogy majd akkor mondom meg, ha vége lesz a háborúnak ... Minek is nyugtalanítsalak ... Nincs igazam? ... — Igaza van... de azért jobban örültem volna, ha csak a háború végén mondja. — Gyerek vagy. Nem történt semmi. — De történt. — Persze, most újra kigondoltál valamit. Olyan vagy te, mint egy fiskális. Igazán nem is tudom, miért kegyeskedtél hozzánk jönni tanoncnak. — Jöttem, de elmegyek. — Te megbolondultál, hisz sehol sem élhetsz olyan nyugodtan és gyanútlanul, mint nálunk. A barátod vagyok ... ha nem lennél a barátom, sohasem (kértelek volna meg, hogy írd meg azokat a leveleket. — Én ezt mind elhiszem, de mégis elmegyek — válaszolta Dávid, és hangján Pista megérezte, hogy nem mondja meg neki a teljes igazat. — Azért megyek, mert úgy érzem, mintha az anyám hívna ... mintha szükség lenne rám otthon. — Ha így van, ebbe én bele nem avatkozhatom. — Pista válaszán ezúttal megkönnyebbülés volt érezhető. Legalább megszabadul az egyedüli tanútól. Dávid ezt megérezte. Az a kijelentése, hogy bele nem avatkozik, megvilágította előtte Pista magatartását, amely magán viselte ugyan a jóindulat jeleit, de barátsághoz semmi köze nem volt. Egy barát mindenbe beleavatkozik. Hisz ő is megtehette volna, hogy a temetés után hallgat. Kényelmes és hasznos is lett volna. Ha mégis szólt, ezt barátságból, együttérzésből cselekedte. Most már tudta, azt akarta elérni, hogy máskor hasonlót ne kövessen el. Pista azonban vele szemben nem tanúsította ugyanazt a nagylelkűséget. Az, hogy vele íratta szerelmes leveleit, az nem számított. Hisz azután íratta... miután megtudta, hogy Dávidnak hívják... Egy zsidó előtt pedig manapság fölös357