Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence
A család kedvence
is nagyon örülök, hogy költeményeket írsz. Egy napon majd összehozlak valakivel, aki ért a költészethez, és ő majd megmondja, mit érnek. Dávidot kínosan érintette, amit az asszony a verseiről mondott, ö nem ezért vallotta be, hogy ír ... esze ágában sem volt, hogy valakinek megmutassa ... Érezte, hogy itt, ezen a ponton Richterné félreértette. Kedve lett volna megmagyarázni, hogy csak azért ír, mert élesztgetni akarja magában a kis pislákoló mécsest, melyet Chira ráhagyott. De meggondolta. Richterné költészetről beszélt, ezt tapintatlannak tartotta. Felállt, hogy udvariasan elköszönjön. — Nem is kérded, hol az uram? — Nem! — felelte nyugodtan. Az asszony is felállt. — Azt sem kérded, mit csinál, hogy van? — Nem mertem kérdezni — felelte zavartan, kissé bele is pirult, amikor akadozva folytatta. — Engem még nem vesznek komolyan. — Az uram komolyan vesz. Valahányszor felkeresem, mindig érdeklődik felőled. — Mondja meg neki, hogy üdvözlöm. Én is sokat gondolok rá. — Megmondom — és miközben erősen megszorította a kezét, biztató mosoly kíséretében ezeket mondotta: — Készülj fel rá, rövidesen tanonc leszel. Rendes szabómesterhez kerülsz. Dávid kissé szédült amikor a lakásból kikerült. Jóleső szédület volt ez, az asszony sűrű fekete hajának illatát érezte, és az asszony mosolyából feléje áradó derű biztonsággal töltötte el, megnyugtatta. Oly teljes volt benne az összhang, hogy könyvet is elfelejtett kölcsönkérni. Aznap a kanárik meglepő, szívhez szóló dallammal fogadták, mintha megrészegedtek volna attól a néhány napsugártól, amely bearanyozta zöldre mázolt kalitkájukat. 285