Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

így is történt. Szerdán délelőtt Richterné a közös gangon éppen az egyik szőnyeget porolta, amikor Dávid hazaérkezett. Udvariasan köszöntötte, már a kilincsen tartotta a kezét, hogy lakásukba nyisson, amikor az asszony lakásuk szemben levő ajtajából intett neki, hogy térjen be hozzá. Amint az ajtó bezáródott mögöttük, Richterné igen barátságosan karon fogta, átvezette a ragyogó, tiszta konyhán, amely egyben szabóműhely is volt, és betessékelte az ebédlőbe, ahol a pompás könyvszekrény állt. Ez a kincsesbánya rejtélyes módon távolról sem jelentette többé számára azt a ragyogást, amit első ízben fedezett fel rajta. Mintha azóta megkomolyodott, magába szállt volna, és képzeletét merőben más dolgok, események foglalták le. Ám ha valaki megkérdezi, hogy mire gondol, nem tudott volna rá határozott választ adni. Zavartan ment előre, és minden igyekezetével azon volt, hogy zavarát leküzdje. Az asszony azonban mindezzel mit sem törődött, leültette magával szemben egy fotelbe, két kezét a valiára tette, és így szólt hozzá: — Derék magyar gyerek vagy te, Dávid. Ha történetesen tavaly kezdte volna így az asszony a beszélgetést, akkor bizonyára jólesett volna neki, most azonban makacs ellenállás ágaskodott benne. — Nem vagyok sem magyar, sem gyerek — válaszolta ridegen. Az asszony meglepődött e visszautasító, határozott hangon, hiszen a legjobb szándékkal közeledett hozzá, és mintegy mentegetőzve, óvatosan így szólt: — Pedig azt hittem. — Én is azt hittem — felelte kurtán. Az asszony tűnődve húzta fel finom ívű, koromfekete szemöldökét. — És ma már nem hiszed? — Nem! — Miért, Dávid? Nehezére esett a válasz, de úgy érezte, nem szabad most meghátrálnia. Nyíltan kell beszélnie, okvetlenül meg kell mondania mindazt, ami a szívén fekszik, ami nyomja és 275