Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

nem méltó hozzád. Hidd el, gyermekkoromban sosem mertem volna úgy beszélni apámmal, ahogy te tetted ma délben. Fájt neki anyja szemrehányása. Az alkonyi fényben barna arca szürkés árnyalatot kapott, és csöndes, suttogó szavai is olyanok voltak, mintha hangjába az alkony homálya férkőzött volna. Két bütykös keze az ölében pihent kérges tenyerével fölfelé, tűnődő tekintetén űgy látszott, mintha valamit keresne, kutatna, mert szeme körül a finom ráncok elmélyültek. — Neked más gyerekkorod volt — válaszolta Dávid nérni szünet után. — Te nem ismerted a fasizmust. Rosszabb ez, mint a fázás... sokkal rosszabb, mert ha az ember fázik vagy éhes, mihelyt meleghez vagy ételhez jut, minden megváltozik. De mi segít a fasizmusban? ... Ezt kérdem magamtól folyton. És nehogy azt hidd, hogy nem tisztelem apámat... de mit tegyek, ha nem helyeslem mindazt, amit ő helyesel? ... Én például az önkéntes száműzetést sem helyeslem... Sokat gondolkoztam felette ... és bevallom, nagyon szenvedek miatta. — Én is — válaszolta csöndesen az anyja. Akkor már teljesen besötétedett, de ez egyiküket sem zavarta. Az alkonyatban elhangzott szavak szinte világítottak. — Nekem sem könnyű ebben az idegen városban, távol a gyermekeimtől. De érette vállalom, ki tudja, nem fordul-e minden jóra. Ki tudja, vajon apádnak nem volt-e mégis igaza? Ki tudja? Én végtelenül bízom benne. Anyja utolsó kérdésére habozás nélkül válaszolhatott volna, de meggondolta... Nem akart kíméletlen lenni, egyelőre nem látta értelmét, nem is érett még meg benne a mondanivaló ... Egyszerűen odavágni, ahogy apja tette, öncsalás volt, és sokkal helyesebben tette volna, ha levágja szakállát meg füle mellől a fürtjeit, hogy soha senki ne ismerjen rá, hogy zsidó. De ez olyan gorombaság lett volna, amit anyja sosem bocsátott volna meg neki. Dávid ma is örül annak, hogy akkor hallgatott. Ma már tudja, hogy a szakáll és a hajfürtök levágása apjának mit sem használt volna, mert e külsőségek alapjában csak takarói voltak an273