Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence
A család kedvence
A kanári-korszak XI Dávid most a pad rozoga karfáján pihentette karját, gondterhelt, szomorú, behunyt szemű arcát az őszi napsugarak langyos fényözönének engedte át, tétova gondolatai azonban még mindig az utolsó családi összejövetelnél időztek, őrizgette, melengette még szíve dobbanásával a képet, de ez már mit sem használt, el kellett tűnnie, akárcsak a szép vörös és rozsdasárga leveleknek a fákról, a legenyhébb szél érintésétől... Ám, még mielőtt elbúcsúzott volna ettől a képtől, még mielőtt elszakadt volna kedves szülővárosától, ahol a piac ezekben az őszi napokban érett almaillattól volt terhes, és ahol egykor a kis Hradek-dombot képzelte a világ legmagasabb hegyének, gondolatai egy pillanatra, csak egy villanásnyira Chira tanítóra terelődtek, aki családja után a legkedvesebb rokona volt. Rokonnak nevezte magában ezt az embert még tizennyolc éves korában is, noha semmiféle vérségi kötelék nem fűzte hozzá, csupán az a kapcsolat, amely a tanítvány tiszteletét, mély ragaszkodását fejezi ki mestere, tanítója iránt. Dávid sosem felejtette el első találkozását Chirával. Oly eleven benne az a jelenet, hogy mindannyiszor újra és újra átéli, ahányszor csak Chira az eszébe jut. Még hatéves sem volt, amikor életében először átlépte az elemi iskola küszöbét. Rengeteg fiú volt ott, amikor a terembe lépett, már mind a zöldre festett padokban ültek, otthonosan izegtekmozogtak, és ő, szinte elkábulva a sok idegen arctól, a festék és ceruzahegy szagától, amely a teremben fogadta, riadtan állva maradt az ajtóban, és egy lépést sem tudott tenni tovább. Rettenetes érzés volt ez, mintha megbénult volna keze-lába, mintha valaki láthatatlan varázskört vont volna köréje, amelyből nem szabad kilépnie. így állt ott a zsű240
