Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Talán rokon — gondolta szomorúan, és az is lehet, hogy a kutya is rokon, hisz olyan csöndes, kopott, szegény. Ilyen gondolatokkal ült békésen a sarokban, várt és figyelt, mindent látott és hallott, semmi sem kerülte el a figyelmét, még anyja nyögését is hallotta. Bizonyára vizet akar, hisz mindig szomjas. Szótlanul kimosta a ház egyetlen poharát, teletöltötte vízzel, óvatosan a szobába vitte, és anyja egy hajtásra kiitta. — Hozzak még? — kérdezte halkan. — Nem, nem kell, gyermekem. III Ebédtájban a szürke arcú Fodorné nyitott be, illatosan párolgó csészével a kezében. Kövér, terebélyes asszony volt, eleven, rendkívül kíváncsi arccal; ha beszélt, kövér állán megmozdult a két hízott szemölcs, és úgy festett, mintha kíváncsiságának eleven forrása lenne. — Egy kis levest hoztam, Friedné asszony — mondta barátságosan. — Tyűkleves, azt hiszem, jót fog tenni, a tetejét szedtem le direkt a maga számára, olyan a színe, mint az arany. A Linám főzte. Csupa íz, na, kóstolja meg. Friedné kissé felemelkedett, arca lázasan égett, szemében hála ragyogott. — Köszönöm, kedves Fodorné, maga egy igazi jó szomszédasszony. — Ugyan ... ugyan ... — Rossz napom van ma — folytatta Friedné —, szinte restellem, úgy fekszem itt, mint a hulla. Szegény kis Ida még megpúposodik a sok munkától. A válla máris ferde, de nem is csoda, még csak tizennégy éves, és már annyit kell dolgoznia, mint egy felnőttnek. Istenem, holnap péntek van, kenyeret meg kalácsot kéne dagasztanom, a férjem este hazajön porosan, fáradtan, én meg itt fekszem. — Nézze, Friedné asszony — szólt csendesen Fodorné, és kényelmesen leült egy székre. — Higgye el nekem, hogy 18