Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Itt van, ez is a magáé, nekem nem kell, nincs rá szükségem. Vigye, magának szántam. — Nem az enyém — felelte a férfi tompán, és mereven bámulta a zacskót. Homlokán kidagadtak az erek. Nézte, nézte az üres zacskót, amit Emma egykedvűen összegyűrt vörös ujjai között. Már nem bírta tovább ezt a néma feszültséget. — Visszafizetem neked mindezt tízszeresen. Emma hangja mintha egyenesen a szívéből tört volna ki: — Nem kell... nem kell... — kiáltotta —, azt akarom, hogy a szívem végre tiszta legyen. Felejteni akarok... felejteni ... — Ha akarod, itt maradok — mondta a férfi halkan, erőtlenül. Emma a fejével bólintott. — Nem, én nem így gondoltam. Ekkor alázattal kérdezte a férfi: — Hát hogyan gondoltad? Emma érezte, hogy nyert ügye van, de szájában mégis összegyűlt valami keserű, állott íz. Ez a győzelem már csak egy emlékhez hasonlított. És a kívánság, hogy a férfi eléje térdeljen, már nem a szívéből, hanem dacos méltóságából fakadt. — Ügy gondoltam, hogy letérdel előttem. — Nézd, letérdelek. — Fejét a lábamhoz hajtja. — Lehajtom a fejemet is. — Még mélyebbre. — Egészen a földig. — És én most magamhoz emellek. Két kezébe fogta a férfi arcát, és magához emelte, pontosan követve álmai képét, mint egy előírást, mint egy szertartást. Nem akart semmit kifelejteni. — így, milyen szép vagy most, engedd, hadd nézzelek meg jól, talán holnap nem látlak többé. Ne ... ne ... te ne szólj. Jobb így, ha hallgatsz. Látod, ilyennek képzeltelek esténként, mielőtt aludni tértem és imádkoztam érted. Nézem a szemedet, világos és tiszta. Igen, most megcsókolhatsz. 175