Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Örült — sziszegte Margit. — Nem baj — folytatta Emma —, legyen az örömöm olyan határtalan, mint a fájdalmam volt, amikor teherként cipeltem magam Isten és ember előtt. — Én vagyok mégis a mennyasszony — kiáltotta most Margit dacosan. Emma hangja kétségbeesetten szállt fel és tört a magasba, egyre magasabbra. — Hazudsz — kiáltotta —, hisz lehetetlen, hogy a menyasszonya légy, ha nem szereted úgy, mint én, aki hónapokig tudtam rá várni, kimerült, szomjas éjszakákon. Bolondja voltam felnőttnek, gyereknek, és vállalni tudtam érette mindent. Mondd, mit tettél te? — És egy pillanatnyi csönd után folytatta. — Igen, igen, azt kérdem, hogy mit tettél érte, mit adtál? ... Látod? ... Hallgatsz ... néma lettél... elperzseltem a szavadat. Margit némán, behunyt szemmel hallgatott. Rájött, milyen méltatlan mindez, hogy itt a templomban mindenki szeme láttára, mindenki füle hallatára ezzel a cseléddel civakodjon. Már bánta, hogy egyáltalán egy szót is szólt. Mélyen sajnálta és mélyen szégyellte, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Alsó fogsorával remegve harapdálta felső ajkát, és éppen azon gondolkozott, mit kéne tenni, amikor az anyja rendőrért kezdett kiabálni. Ekkor szólalt meg a pap, senki sem látta, csak hangját hallották. — Ide a templomba rendőr nem jöhet. Kérdezzék meg őt! — A pap kilépett az oltár mögül, és kinyújtott kézzel erélyesen a vőlegényre mutatott. Margit úgy ikapaszkodott bele a szóba, mint «a fuldokló a szalmaszálba. — Ismered? — fordult a vőlegényéhez. — Nem ismerem — hangzott a válasz. Emmát ájulás környékezte, de összeszedte erejét. — Hát elfelejtettél? — egyenesen az arcába nézett, az édes arcba, melyet annyiszor felidézett és megteremtett magában az utcán, amikor kereste őt, a munkában, amikor mosta a szennyest. 168