Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

XXVIII Ezen a csütörtök estén Katka tárt karokkal, hangos örömujjongással fogadta Emmát. — Tejfeles káposztát főzök — mondta egyszerűen és vidáman, mintha sétáról érkezett volna vissza. És Emma volt olyan tapintatos, hogy nem (kérdezte, hol volt olyan hosszú ideig. Nem kérdezte, mert örült, hogy végre van valaki mellette, nem kell egyedül lennie, és kedve szerint beszélhet. Mégis, Katka nyugodt és feltűnően barátságos hangja gyanús volt neki, úgy érezte, mintha nem lenne többé a régi. Mozdulatai egyszerűek lettek, arcáról eltűnt a sárgaság, meghízott, csípői telten domborodtak, és szeme körül a ráncok helyén kuszált vonalak voltak láthatók. Jobban, sokkal jobban nézett most ki, mint amikor elment. Emmának mégis az volt a benyomása, hogy nagyon megöregedett. És Katka tényleg olyan volt a párolgó edények között, mint egy kedves, régi, megbízható fazék, melyről már lepattogott a zománc. Csupa derű és bölcsesség sugárzott öreg, fényes, „jobb napokat látott" szeméből. — Tudod-e, Katka — mondta Emma boldogan —, hogy menyasszony vagyok? — No, ne mondd! — Fel sem pillantva rá folytatta: — És kié, lelkem? — Majd meglátod. — Csak óvatos légy, gyermekem — intett feléje sokat tudón —, mert a férfiak bizony nagy bitangok. Jól ismerem őket. Amikor még fiatal és szép voltam, állandóan lebzseltek körülöttem, folyton szépeket meg mindenféle marhaságokat mondtak nekem, aztán lassan elmaradtak. Te pedig, Emmám, még szép sem vagy, hát azért mondom. — Tényleg nem vagyok szép? — Nem bizony, kiaszott és csontos a tested, a férfiak pedig csak a húst szeretik, a jó kemény húst, hogy legyen mit fogni és harapni. — Harapni? ... Hát harapni is szoktak? — Buta vagy, lelkem, mint egy borjú, de talán azért is 143