Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Friednénél Lenkével, aki vendégségbe jött haza pár napra. Lenke meghízott, szőrszálai az állán megnőttek, és úgy mosolygott már, minit az anyja. Lenke vigasztalta Évát, hogy nemsokára jobban lesz, nem kell félnie. Elekné karba rakott kézzel ült, és Friednét látta el tanácsokkal. Friedné hallgatta, szomorú, sötét szeme aggodalmasan rebbent, és igyekezett mindent megérteni, amit mondanak és ami történik körülötte. Elekné olyan volt számára, mint egy vészmadár, fenyegető szárnyakkal. Ha ő jön Lenkével és vigasztalja, akkor a gyerekkel nagy baj lehet. — Nem is tudtam, drága Elekné, fogalmam sem volt róla, hogy komolyan beteg, csak a torkát fájlalta, és azt hittem, majd elmúlik — mondta mentegetődzve Friedné. Az orvos elment. Fodorné kísérte ki, kissé fontoskodva. — Kórházba kéne szállítani — mondta komoran Fodorné, amikor visszajött. Akkor jött be Zelma és Emma. Éva sírni kezdett, hallani sem akart a bűzös, fehér kórházról, ahol az anyja feküdt. Nem megy oda, fél. Neki itt is jó, itt az apja, az anyja és Fodorné meg a többiek. Megígéri, hogy nemsokára egészséges lesz, csak ne vigyék kórházba. Csak ha a szagára gondol, már rosszul van. Fried úr hümmögött, krákogott, valamit mondani akart, de az asszonyok miatt nem tudott szóhoz jutni. Emma mindjárt Éva ágyára ült. — Ó — mondta Éva jókedvűen —, végre te is itt vagy. Sohasem nézel felénk. Mondd, igaz, hogy elfogták a Virslit? — Elfogták — felelte Emma halkan. — Te persze sírtál, mi? — Nem tudok sírni. — Ha akarnál, tudnál. Én is tudok már nevetni. Azóta sokkal jobb. Te Emma, súgok neked valamit — és pajkosan füléhez hajolt. — Én úgy örülök, hogy annyian vannak körülöttem. Az Elekné is, meg a Lenke; nézd, már szakálla van, és engem vigasztal. Neked megsúgom, de ne mondd meg senkinek, semmi bajom sincs, csak tréfából feküdtem az ágyba. Azt akarom, hogy mindenki jó legyen hozzám. 124