Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

szagát; a dunyha még meleg volt. Beburkolta magát gyorsan a dunyhába nyakig, de mintha fázott volna, az arcát is betakarta, összekuporodva, felhúzott, térdekkel, kezébe rejtett arccal feküdt a meleg dunyha alatt, és újra megpróbálta végiggondolni a történteket. Sorjában, mindent elölről, ahogy kezdődött, ahogy bekúszott fürgén, széles vállaival az ablakon, gyerekes anyajegyével a szeme alatt, és csak most jött rá, hogy az anyajegy miatt látszott olyan fiatalnak. Aztán a hangjára próbált visszaemlékezni, de erőlködése felolvadt egy csöndes, alig észrevehető mosolyban, és újra anyajegyét látta felszaladni egészen a sze-. méig. Nem, nem, képtelen volt újra átélni mindent, ahogy történt, valami állandóan közbejött és félbeszakította. Különösen a mosolya meg az anyajegye zavarta meg, és befurakodott a pergő képek közé. Az arcát sem tudta másképp elképzelni. Ha nem látta az anyajegyet, akkor hiába erőlködött és idézte maga elé a szemét vagy az arcát. Minden széthullott, még mielőtt kibontakozott volna. De az anyajegy segítségére sietett; mint gyökérből a szár, azután a levelek, úgy nőtt és domborodott ki csontos arca, apró csillogó szeme, orra és széles, előreugró álla. Ida nyitott be. — Emma, Emma, mi van veled? — kérdezte csodálkozva, de amikor meglátta a vetetlen ágyakat, elhallgatott. Emma kidugta keskeny arcát a dunyha alól, és riadtan ránézett. — Mi történt itt? — suttogta Ida, és gyanúsan szaglászni kezdett. — Semmi — felelte Emma halkan, és bólintott, mintha beteg lenne. — Beteg vagy? ... Beszélj, Emma. — Nem, nem ... semmi bajom ... valaki itt volt... — dadogta zavartan. — Mi? Nálad? — Nálam ... — bólintott többször. Ida szeme villámot szórt a haragtól, káromkodni szeretett volna durván, hangosan, de érezte, hogy hiábavaló lenne, és hallgatott. Kérdezni, érdeklődni akart, hogyan, 101