Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

nekem és másoknak szánt csapásokat. Hogy nincs születési bizonyítványa? Egy kor 'hozta létre, amely közben maga is kimúlt, s bizonyára még Hernádi Tivadar sem mondana fölötte gyászbeszédet. Hát akkor minek? — Uram, várok! — zökkentett ki merengésemből a szemüveges fiatalember rosszalló Ihangja. — Ki ez a Hernádi Tivadar? — Én vagyok Hernádi Tivadar — mondtam csendesen. — És ne kérdezze, hogy akkor ki a másik, mert az is én vagyok. Volt idő, mikor egyszerre két alakban éltem, de szerettem völna ezer alakban élni... Gyors mozdulattal együvé vágta a két iratcsomót, valamit feljegyzett a boríték tetejére. — Értem — mondta aztán lassan —, értem. Engem sem hívtak mindig úgy, ahogyan most. És mégis ez az 'igazi nevem. Értem. — Kezet nyújtott, a másik kezével megfogta a könyökömet. Akkor vettem csak észre, hogy a bal kezén két ujja hiányzik. — Én ... tudok magyarul .is — mondta váratlanul magyarul, nehezen, fáradságosan tördelve egymás mellé a szavakat. — Sok . .. szerencsét ... a tanításhoz. Aznap cirkuszba vittem Juditot. Apró cirkusz volt, az első, amely tíz év óta megjelent a városban. Ezek után egykettőre kiderítettük, hogy Judit tizenegy éve, én tizenkét éve nem voltunk cirkuszban. El kellett mennünk. Judit vette meg a jegyéket, s annyira izgatott volt, hogy már délután ötkor öltözködni kezdett, pedig az előadás csak hét órakor kezdődött. — Mit vegyek fel? — kiáltott ki a konyhába, ahol azon mesterkedtem, hogy egy ócska villanyfőzőn vizet melegítsek borotválkozáshoz. — Amit akarsz — kiáltottam vissza két hanggal mélyebben a rendes hangomnál, mert a művelet közben összeviszsza égettem a kezem. Tíz másodperc múlva megjelent a konyhaajtóban. Szoknyában és melltartóban, kibontott hajjal. Vállig érő haja volt, a tarkóján kis kontyba tűzte, pedig akkor még nem is ez volt a divat. De én így szerettem. Felháborodottan pillantott rám, a szája remegett: 607