Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

„Ezek még a mi gépeink — legyintett az őrmester, de azért közelebb húzódott a falhoz. — Mozduljon már, az istenfáját, mire vár?! Begyulladt, vagy mi a szűzmária van magával?" A légelhárítók tüzelése váratlanul elhallgatott, süket csend támadt, már a gépek zaja is elült a magasban. Az utca hirtelen megült, kihalt csendjében bénán kongtak a szavak: „összetéveszt valakivel az őrmester úr. Hova menjek viszsza?" A vörös szegélyű, gyulladt szempár elképedve .bámult az arcába: „összetévesztem? Hiszen öt perce sincs, hogy ott álltam maga mellett. Még a nevére is emlékszem. Kovácsnak hívják. Még arra is emlékszem, 'hogy nem adta be a zsoldkönyvét! — ikiáltott ifeJ hirtelen támadt gyanúval. — Adja csak ide a zsoldkönyvét!" Egykedvűen nyúlt a zsebébe. „Tessék. Ebből is láthatja, őrmester úr, hogy téved. Engem nem hívnak Kovácsnak." Az őrmester átvette a zsoldkönyvet, belepillantott, fütytyenteitt. Felvillanó szemmel intett a kapu előtt ácsorgó őrségnek, aztán megmarkolta a karját. „Maga volt az. Nem tévedek. Itt valami disznóság van. Velem jön.- Gyerünk!" A légelhárító ágyúk újra íelugattak, valahol messzebb már bombák zuhogtak. Kitépte magát az őrmester markából, a szakaszvezetőt fellökte, rohanni kezdett. De akkor már az őrség is a nyomában volt. Beugrott egy átjáróház kapuján, a kapu alatt álló légóparancsnokot félrependerítette, száguldva süvített el mellette. És akkor a félhomályban keresztülzuhant egy homokkal teli légóvedren. És ez elég volt ahhoz, hogy az egyik pártszolgálatos magasra emelt puskatussal utolérje. A következő pillanatban vakító villanást érzett az agyában, le egészen a lábfeje csontjáig, aztán valahogy kiperdült az űrbe, és egy hatalmas, mindent elpusztító csattanással öszszeütközött valamivel. A szomszéd óvóhelyre akkor cipeltek le egy fiatal nőt, 581