Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

A legjobb esetben. Térdiben levágott nadrágszárak. Üres szemgödrök. Letépett állkapcsok. Az óralap elsötétült, már semmit sem látott belőle. Csak a katonákat látta. Különös látomás volt: az embereknek, akiknek üres zubbonyujj fityegett alá a vállukról, nem volt felismerhető egyenruhájuk. Az arcuk és a szemük volt az egyenruhájuk, a művégtagjaik és a görcsösen megránduló, kiáltó szájuk volt a fegyverzetük. Aztán szétfoszlott a látomás, a tulajdon hangja oszlatta szét. — Melyik hadseregben kellett volna szolgálnia? Ez már a második kérdés volt, amely önállósította magát, és tőle függetlenül továbbfűzte a beszélgetést. — Hát... tulajdonképpen — az ember habozott, aztán megkerülte a feleletet és kibökte: — Pesten éltem illegalitásban. Három hónapig. Majdnem lebuktam. Nem voltak papírjaim. Illetve voltak, egy altiszttől vásároltam szabadságos leveleket, de azok érvényüket vesztették. Szerencsére az utolsó pillanatban összeakadtam egy pasival, az szerzett papírokat a hadtestnyomdából. Bélyegzője egy zsidónak ... egy zsidó elvtársnak volt. Egy katona hozta ki a papírokat a hadtestnyomdából. Azóta nem is láttam. Pedig meghálálnám neki — tette hozzá nagylelkűen. — Meghálálnám. Mi az, hogy! — Göcögve nevetett, de Szélest hirtelenül különös izgalom fogta el. Kicsi a világ! — gondolta vadul megdobbanó szívvel, és visszafojtott lélegzettel a férfihoz hajolt. — Hogy hívták azt az embert? — kérdezte robbanó izgalommal. — Milyen embert? — Aki a papírokat szerezte. Azt a katonát, aki kihozta a papírokat. A hadtestnyomdából. Azt hogy hívták? — Előrehajolt, feszült várakozással ileste a választ. A holdvilágképű elgondolkozott,, laposakat pislogott. Látszott a képén, hogy nem a néven gondolkozik, nyugtalan lett, idegesen szívta be húsos alsó ajkát, dünnyögött. Bizalmatlanul mocorgott, olyan volt, mint aki érzi, ebben a pillanatban csúszik ki a keze közül egy jónak ígérkezett, zsíros kis üzlet. — Nem mindegy? A fő az, hogy megmentette az életün571