Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

kerüli a lyuk felé, a kapun megy be. A kapus rosszallóan néz utána, de nem szól semmit. Nem 'is kell, nem olyan gyerek ő. Egyenesen az irodába tart. A zsebében ott szorongatja a gyufaskatulyát. — Itt az üzemvezető elvtárs? — Melyik? — Ebben az üzemben csak egy van, úgy tudom. — Ni csak! Tegnap imég sülve-főve a régivel paktáltál! — Az tegnap volt. Az új? — Kint az üzemben. Keresd meg. Meg is keresi. A keverőnél nincs. Volt, de már elment. A szeletelőnél nem látták. Reggel járt arra, dühös veit. A gépházból éppen most ment ki. Gyerünk csak! Végre megpillantja, ott siet a rakodó túlsó oldallán. Rákiált, de az üzemvezető int, hogy nincs ideje. Siet tovább. No, a fenébe, most megkerülheti az egész rakodót, loholhat utána. Végre elcsípi a kemence előtt. — Üzemvezető elvtárs! Ránéz, a homlokát ráncolja. — No? Zavarban van, hirtelen nem tudja, hogyan kezdje. Végre kiböki: ... — Én... ma ne,

m dolgoztam. — ürül, hogy az eleje kint van, most már biztosabban szól: — Tessék lefogni a béremből. Olyan szúrósan néz rá, hogy szinte a bőrét lyukasztja. — Mi van? Megint zavarba jön, topog. A földet nézi, aztán az üzemvezető bakancsát. Jó nagy bakancs, téglaporos. Följebb siklik a tekintete, elbámul. Ennek is milyen marha nagy tenyere'van. Elférne benne egy újszülött. Akár a Csókáék kisporontya is. Ha majd megszületik. Meg kéne kérni keresztapának. Nem lehet tovább szerencsétlenkedni, felveti a fejét: — Az van, hogy ... a tégla ... Na most! Bumm! Akkorát bődül, hogy a szele a füle hegyét súrolja: — Hát azt elintéztétek, az istenfáját! Szabotáltok, vagy mi az öreganyátok kínszenvedése van veletek? Csendőröket hozzunk rátok, mint miránk hoztak az urak, ha béremelést kértünk? — Üvölt, hogy szinte zúg 553