Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

egy üzlet előtt. — Zsírt osztanak — jegyezte meg félhangosan. — Tegnap kiváltottam az egész havi cukoradagunkat. Nem sok, de ki lehet jönni belőle. — Megfordult, elmosolyodott. — Emlékszik még Juszufék szobájára, Judit? — A holdfényre emlékszem ... De Juszuf meghalt... — Kóré is meghalt, Judit. ,Kivégezték. Budapest ostroma alatt, az utolsó harcok Idején. De Piri él. Az Antifasiszta Harcosok Szövetségében dolgozik. Esténként előadásokat tart az ifjúmunkásoknak. Ahányszor .Kóréról beszél, kipirul az arca és mosolyog. Boldogtalanul is lehet boldog az ember, Judit. És Terka is él. És Farkas Dénes is él, diplomáciai szolgálatba lépett, egy külföldi követségen dolgozik. A felesége is él, és már kisbabájuk is van. Az élet feltámad, Judit. És mi is feltámadunk. — Hogy lehet az, hogy Pesten sohasem találkoztunk? — Találkoztunk, Judit... Talán kár lett volna hamarabb találkoznunk. — Tivadar. — Tessék, szívem. — Nem sajnálod Hernádi Tivadart? — Nem. Elég volt a kalandokból. A fegyverekből és a megtorlásból is. Dolgozni akarok. Szombaton megesküszünk. Hétfőn belépek a téglagyárba. Széleshez. Ott fogok dolgozni, amíg nem nyílnak meg a magyar iskolák. — Megnyílnak? — Meg, Judit. Min mosolyogsz? — Hazajöttem, Tivadar .... — Drágám ... — Tessék, szívem. — Szeretnék sírkövet állíttatni a szüleimnek. — Tavasszal felállíttatjuk, szívem. De mire újra szóba hozta, már nyár lett. És akkor már Judit nem akarta. Sírkő nélkül akart emlékezni rájuk. Emlékezni és nem gyászolni. 514