Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

Te mikor jöttél haza? — hangzott fel a kérdés újra, ezúttal borzongó suttogással. Tivadar felugrott, kitárta az ablakot. — Tegnap — szólt vissza a válla fölött. — És te? — Most múlt egy éve — hangzott a suttogó válasz. — öregem, nyolc hónapig voltam hadifogságban. Nyolc hónapig ... — Helyes — vágta rá türelmetlenül, mert most már határozottan bosszantani kezdte a gyásznak és kisiklott lemondásnak a szobában 'uralkodó légköre. — És? — Aztán hónapokig ottíhon lézengtem. Nem vettek viszsza a főiskolára. Azt mondták, keressek más pályát, a jogi pálya tele van. Pedig már csak ihárom évem hiányzott... így hát abbahagytam az egészet. — Azt láttam! — vágott közbe kurtán, mert a csengő alá tűzött névjegy jutott az eszébe. — És most? Mit csinálsz? Mivel foglalkozol? És egyáltalán, hogy élsz itt, ebben a dohos lyukban? — Megvetően nézett körül az elhanyagolt szobában, tekintete egy ósdi velencei tükrön akadt meg barátja háta mögött, ettől végképp dühbe gurult. — Miből élsz? Tulajdonképpen mi vagy te? Egy áthúzás? — Gépész vagyok a kórházban — felelte megrökönyödve, és bocsánat kérőén tette hozzá: — Elég jól keresek. Gépész a kórházban, suhant át Tivadar agyán egy régi élmény emléke, s a másik kórházi gépész jutott eszébe, aki egyszer majdnem lebuktatta. Különös körforgás az élet, gondolta eltűnődve, de aztán újra a velencei tükörre esett a pillantása, és hangosan így szólt: — Hôľ istennek. Már azt hittem, temetésrendező lettél. A környezeted és a pofaberendezésed arra vall. Már 'csak egy-két etruszk könnykorsó és néhány szabin hamvveder hiányzik mellőled, némi bánatos egérpiszokkal körítve. Mi a fenét akarsz? örülj, hogy nem lettél jogász, ezért csak hálás lehetsz azoknak, akik nem engedték befejezni a hátralevő nyolc-tíz évedet. Kuss! Terka üdvözöltet. Én pedig a jövő héten házasodom, és te leszel a tanúm. A bütykös lábujjak újra előtűntek az asztal alól, s a két sovány ikar túláradó örömmel kulcsolódott a nyaka köré 501