Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

telen, a régi, mélyen zengő lányhang volt, de nekem elszorította a szívem. „Hernádi Tivadar közel két esztendeig kutatott maga után, Judit. Még most is kétségbeesetten kutatja" — próbálkoz­tam még egyszer. Nem válaszolt, felállt, és az ablakhoz lépett. Nekiszorította a homlokát az ablaküvegnek, szótla­nul állt. Kint reménytelenül tombolt a vihar. Két hónapba telt, amíg rá tudtam venni, hogy jöjjön haza. És most újra itt ülünk egymással szemben, és én újra megkockáztattam: — Nem szabad elhagynia magát. Szembe kell néznie a dolgokkal. Holnap elmegyünk, visszaigényeljük a lakásu­kat. iHa megjön a húga ... — A húgom sem jön meg. Aki túlélte, az már mind otthon van. — Nem igaz. Naponta jönnek még haza. A húga is haza­jön. Nem vitatkozott, de láttam a szemén, hogy tudja, magam sem hiszek abban, amit mondok. Elhallgattam. — No látja — mondta halkan. Nagyon szerencsétlenül nézhettem rá, mert szomorúan elmosolyodott, egy pillanat­ra az arcomhoz szorította a fejét. — Kár volt engem nyűg­nek a nyakába vennie, ugye? — kérdezte komolyan. — De ne féljen, nem lesz sok baja velem. Holnap kísérjen el a kórházba, aztán már nem kell velem törődnie. — Eltökélt szándéka, hogy a kórházban fog dolgozni? Bólintott. — Judit — karoltam össze egy utolsó próbálkozásra min­den sajgó bánatomat —, egyszer megállapodtunk abban, hogy Hernádi Tivadarról nem beszélünk. Most hadd kérdez­zek mégis valamit. — Tessék — mondta csendesen, és éreztem, hogy a szíve legalább annyira fáj, mint az enyém. — Maga szerette őt, ugye? — Még most is szeretem. — Akkor... mért nem engedi meg ... Hernádi Tivadar el akarja magát venni feleségül... — Szerettem volna fel­ugrani, de nem bírtam, a tagjaim megmerevedtek. Sokáig 497

Next

/
Oldalképek
Tartalom