Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

„Szóval nem engem keresett!" A hangjában kesernyés, tárgyilagos megállapítás bujkált, nem értettem. „Judit, közel két éve keressük — fakadtam ki —, nem tudtam, hogy így ... így ... Hova tűnt el előlünk, beszéljen!" Kicsit mintha elmosolyodott volna, az ablak felé fordult, futó pillantást vetett a kinti sötétségbe. A szél időnként az ablakhoz verte a záport, de az épület előtt himbálózó ívlámpa fényénél még így is ki lehetett venni a feketére ázott fák komoran hajladozó, tar ágait, s a megzörrenő ablaktáblák mögül hallani lehetett a szél konok bőgését. Megborzongott, közelebb húzódott a fűtőtesthez, leült az ágy szélére, az ölébe ejtette a kezét. Karcsú hüvelykujja -öntudatlanul simogatta a keze fejét, olyan ismerős, régi mozdulattal, hogy szinte éreztem a bőre selymesen hűvös érintését. „Mit akar tudni?" — kérdezte az előbbi, színtelen hangon. Istenem, mit akarok tudni... Hernádi Tivadart kellene megkérdezni, Hernádi Tivadar gyötrődő, fájdalmas vágyódásait a holdfényben fürdő budai éjszaka után, Szabó néni csillogó rézedényei után, minden után, a.mi volt, és ami kettejükhöz tartozott. „Miért tűnt el előlünk? — kérdeztem, ki tudja hányadszor. — Miért bujkál?" Olyan váratlanul kapta 'fel a fejét, hogy elhallgattam. Azt hittem, beszólni kezd, de ,még mindig nem nyílt szóra az ajka, percekig szótlanul nézett; .mély itüzű, valami különösen újszerű színnel ragyogó szeme hosszan kutatta az arcomat, mintha le akart volna olvasni róla valamit. Aztán újra az ablak felé fordult, az üvegen alágördülő esőcseppeket nézte figyelmesen. Egy örökkévalóságig tartott, amíg visszafordult hozzám, s végre megszólalt: „Mennyit tud?" „Semmit sem tudok — kezdtem habozva, mert amit tudtam, annyira fájdalmas volt, hogy jobban szerettem volna nem beszélni róla. — Tudom, hogy Juszufék ..." „ .. .telitalálatot kaptak az ostrom utolsó napjaiban — fe495