Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

sietve az ajtóhoz Lépett. Abban a pillanatban megismertem. „Judit!" — ragadtam meg a kezét, elállt a lélegzetem. Megtántorodott, megkapaszkodott az ajtófélfában. Éreztem, (hogy a keze jéghideggé válik a tenyeremben. A szeme félelmetesen kitágult, az ajka megvonaglott. Lehorgasztotta a fejét, olyan volt, mint aki kínzó, fájdalmas zavarral küzd. „Két éve keressük — lihegtem izgatottan —, hová tűnt el? Miért tette ezt? Judit! Mi van magával? — Kétségbeesetten megráztam a vállát. Az álla alá nyúltam, felemeltem a fejét, az arcába néztem. Sápadt volt, lehunyta a szemét, a száját makacsul összeszorította. Mikor elengedtem az állát, a feje erőtlenül lebukott. — Mi történt magával? Bántották?" — kérdeztem megremegve, mintha fájó szívű kisgyerekhez szólnék, és újra megragadtam a kezét. Végre megszólalt, de amit mondott, még jobban fejbe vágott. „Az én nevem Júlia — mondta színtelenül. — Balog Júlia ... És ... ápolónő vagyok ebben a kórházban ..." Ezért nem tudtuk hát megtalálni! — villant át az agyamon. Mert a saját nevén kerestük. Mikor a felszabadulás után két hónappal nyoma veszett, azt hittük, hazautazott. Aztán arra gondoltunk, útközben valami baj érte. De miért tűnt el? A fali jelzőtáblán megszólalt a csengő, az egyik szám alatt sürgető, piros fény gyulladt ki. Judit a táblára pillantott, felállt. „Hívnak — mondta csendesen. — Foglaljon helyet, mindjárt visszajövök." Az ajtóban megállt, visszafordult, különös, elgondolkozott tekintetet vetett rám. Megrázta a fejét; nem hordta az ápolónők megszokott főkötőjét, sötét hajfürtjei ismerős, lágy mozdulattal lebbentek meg az ajtó fehér keretében. Fájdalmasan szép volt. Mikor visszajött — nem tudom, közben percek teltek-e el, vagy órák —, megállt előttem, figyelmesen szemügyre vett. „Hogy került ide?" — kérdezte hangsúlytalanul. Megmondtam. 494