Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

magával történt, az a maga egyéni tragédiája, de nem ok volt, hanem utólagos, apró és . .. ismételten kérem, bocsássa meg, nagyon lényegtelen kis bizonyíték. — Értem. Minden szavát értem. És... és vége, nincs tovább... — Felállt, végigsimított a szoknyáján. Körülnézett, tanácstalanul, idegenül végigjártatta a tekintetét a sétány zöldbe mámorosodott bokrain, amelyeknek nem voltak emlékeik, csak évről évre megújuló, üde fiatalságuk. Aztán tétován, mintegy reményei utolsó tétjeként megkérdezte: — Elkísér? Két lépést sem tettek, mikor eszébe jutott: — De maga cda készült — intett a válla fölött az épület felé. — Ha nam tart soká, megvárom. Mi doilga van odabent? — A jelentkezési ívemet megyek beadni. A személyazonossági igazolványom ügyében — magyarázta. — Ha igazán megvár, talán mégis bevinném .. . Hajnal figyelmesen nézett az arcába. — Tivadar — mondta aztán csendesen —, tudja, ihogy a magyarok más színű igazolványt kapnak? — Tudom. Rózsaszínt. — Tivadar! Csak nem akarja a kérdőíven is magyarnak vallani magát? — De igen. Pontosan ezt akarom. — Hernádi Tivadar, kedves, figyeljen ide! — ragadta meg a lány görcsösen a karját. — Minek magánaik arra a fehér papírra, fekete vonalak közé, üres kockába odaírni, bogy magyar?! Ne írja oda! De Tivadar komolyan, majdnem szigorúan nézett vissza rá: — Gyerek! Hiszen akkor üresen maradna a kocka! — Megfordult és elsietett. Mikor belépett a nyilvántartó ajtaján, elmosolyodott. Különös, gondolta, hogy az emberek időnként milyen önkéntelenül és milyen sorsszerűen keresztezik egymás útját. Megrázta a fejét, és a magas írópulthoz lépve hozzálátott, hogy kitöltse a kérdőív rovatait. Mikor a nemzetiségét tudakoló rovathoz ért, újra elmosolyodott. Különös, gondolta ismét. Különös, hogy pontosan ezen a 460