Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

ternáló tábor... Nyilasok — hajol az öreg Tivadar füléhez, és a nyugodt, öreg arcon átsuhan az emlékezés borzalma. — Nyilasok ... Gyilkolnak .. . Gyil-kol-nak! ... — Szekura bácsi, be lehet jutni a városba? — Mért ne lehetne? — Da a szemén hirtelen felvillan a felismerés fénye, elváltozott arocal suttogja: — Tanító úr, szökik? ... — És hogy Tivadar nem felel, elkeseredetten vakarja meg az üstökét: — Hajaj, akkor nagyon tessék vigyázni... Nyilasok akasztanak ... Fő utcán lógnak fákrul akasztott emberek ... Partizánok Arany Idkárul... Tetszik tudni, Zlatá Idkárul... «Elfogott zsidók, szegínyek ... Katonaszökevények ... Táblával mellükön: Katonaszökevény voltam, partizán voltam ... Hajaj, tanító úr, én is azért gyüttem el. Nem azért, mert vagyok állami hivatalnok. Azért, mert nem bírok akasztott embereket. Megyek Margecanyba, rokonokhoz. Statárium van. Evakuálási rendelet van. Mindjárt tetszik látni embereket úiton. Nyilasok hajtják őket. Tivadar a szakaszvezetőhöz fordult: — Visszamegyünk á hegyek közé. Az országúton nem maradhatunk. Isten vele, Szekura bácsi. — Isten áldja, tanító úr.. . Eperjesen már vannak harcok ..» Ismerős táj, ismerős, hegyek közti falvak. Az utolsó csomag dohány — nagy köcsög tej, kerek parasztkenyér. Búcsúzóul még egy figyelmeztetés: — Ne térjenek le Kysak felé. Repülőről lövik az erdőt a németek. Tele van menekültekkel. És újra sötétség. Mindent elborító, sejtelmes sötétség. De ez már nem a kisfiú Meseerdeje, ez már a valóságok és emlékek erdeje, ahol egykor a kis Hernádi Tivadar volt a kisfiú, szedresekben és málnásokban tovacsörtető, harsány kis legény: „Anyu, nézd, már tele van van a bögrém! .. ." Aztán tisztások jöttek, és tavaszi kirándulások, istenem, de boldog kis iskola volt, mikor ott hemperegtek a domboldalon, és a patak ... — Igen, ott a patak — szólalt meg hangosan, de a hangja most rekedt volt, fáradt és szomorú. — Ha befordu434