Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

vezető karját. Az megfordul, a szeme gubói kidüllednek, nagyokat nyel. — A frász törje ki — rebegi aztán békülékenyen, és megadóan újból Tivadar parancsnoksága alá rendeli magát: — És most mi lesz? — Gyalogmenet! Ne izguljon, errefele már minden bokrot ismerek. A hegyeken keresztül megyünk, toronyiránt. Maga hova készül? Most kerül szóba első ízben útjuk végcélja. De a szakaszvezető még most is habozik, tétovázik, amíg kinyögi: — Egerbe ... Odavaló vagyok ... — Helyes — bólint Tivadar. — Bár úgy tudom, Eger már elesett. Eperjes is. Sőt talán már Kassa is. Bánja a fene. Megyünk, amíg lehet. Gyerünk. A felrobbantott vonatról nem 'beszélnek többet, egyáltalán keveset szólnak egymáshoz, legfeljehb a szakaszvezető érdeklődik időnként fahangon hol a farkasok, hol a partizánok iránt. Tivadar dühös lesz. — Ne izguljon — mondja —, ha belénk puffantanak, azok partizánok lesznek. Ha a torkunkat harapják át, azok farkasok. Nem mindegy? Nem mindegy. De ezt önmagának sem meri bevallani. Nem mindegy, mert ez már ismerős vidék, otthoni táj. Megszámlálható órák és megszámlálható kilométerek választják el a völgytől, amelynek ölén a város fekszik és álmot álmodik. És Tivadart most először fogja el a kétség, vajon mi vár rá az utolsó kilométerek végén? Vajon van-e még hírszolgálat Szombathely felől? Lehet, hogy azóta már körözik is ... Mélyek az árnyak, mély ez az erdő. Az útszéli bokrok hallgatagon néznek utánuk, néha egy-egy tarlott ág utánuk nyúl, belekapaszkodik a köpenyükbe. Időnként kurta, tompa lövések pattognak körülöttük, indulatos, gonosz kis durranások, mintha valaki követné az útjukat, és gúnyos kis petárdákkal jelezné a lépteik nyomát. Az erdő fáit repeszti a fagy, gondolja Tivadar, és magában csodálkozik, milyen szép, szabatos mondatokban tud gondolkozni az ember éjjel az erdőn. De még nincs éjszaka, világosban indultak, 430