Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

— Nem megyek többé Budára — mondta halkan. — Nem bírnám még egyszer végignézni az emberek szívének szegezett ágyúkat, az utcák közepén posztoló aknavetőket, a kukoricaszárak mögé bújtatott gépfegyvereket, az alagút torkában rejtőző ütegeket, nem bírnám még egyszer hallani a félelem lázától megrészegült embereket, akik új Budavár ostromáról szónokolnak, diadalmas várvédelemről dideregnek ostoba szólamokat, és bárgyú bizakodással fonják, egyre fonják hátborzongatóan nevetséges kukoricaszáraikat a drótkerítésbe. Nem megyek át többé Budára. — Most, hogy Juszufék új lakásba költöztek, egy ideig nem is kell átmennie — mormogta Tivadar teljesen fölöslegesen. — Gyerünk haza, Szabó néni vár. Mikor magukra maradtak a változatlanul csillogóra súrolt konyhában — Szabó néni nem vett tudomást a belövésekről, és a tűzhely peremére, valamint a falon függő sárgaréz és alumínium edények fenekére most is szabályos kis köröket csiszolt a dörzspapírra szorított hüvelykujjával —, Judit megszólalt: — Vissza kell utaznia. Két napja megint borzalmasan vadásznak a katonaszökevényekre. Itt egyre szorosabb lesz a belső gyűrű, s a gyárban azt rebesgetik, minket is áttelepítenek Ausztriába. Talán ott majd ismét összeakadunk. Vissza kell mennie. Az én kedvemért. Ugye visszamegy? Vissza, bólintott hangtalanul, és hirtelen ónos fáradtságot érzett. A lábasokon csillogó kis körök gúnyosan összekacsintottak, aztán egyszerre mind Tivadarra néztek: igen, visszautazik, mert a belső gyűrű, a nyilasok gyűrűje még mindig szorosan zár, s voltak ügyek, amelyekről Judit nem tudott. Nem tudott a semleges kis állam követségének portásáról, aki egészen csinos kis összeget vett föl a zászlós úrtól egy csöndes kis szoba lakbére fejében. A szoba a követség épületében volt, de mikor Tivadar este megjelent a követség előtt, a portás már a kapuban várta, és sokatmondó kézmozdulattal bökött a háta mögé. Aztán az ajkára tette az ujját, és sürgetően intett, hogy tűnjön el. Es Tivadar eltűnt. 400