Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

„Rendben v,

an. De most itt, ahol nem lőnek, ahol szanatóriumban vagy, ahol azt csinálsz, amit akarsz, most mért akarsz egyszerre olyan sürgősen átmenni? A hadifogságtól félsz, vagy harcolni akarsz a fasiszták ellen?" Komisz kérdés volt, sok minden bujkált benne. De hiszen minden percben fordulhat a kocka, és akkor itt is vége a szanatóriumnak. És az én nyakam legalább olyan kényes, mint Hernádi Tivadaré ... „Ostobaság. Ha átszököm, akkor is hadifogságba kerülök. Legalább átmenetileg. Nincsenek hamis illúzióim. így harcoló hadsereg nem várhatja diadalkapuval azokat, akik az általános zűrzavar közepette szíveskednek átszökni. Előbb..." „Előbb. És mire az előbb elmúlik, addigra vége a háborúnak. Lekéstük a vonatot. És most már visszavonhatatlanul hagyj békén." Ez romantika és fellengzős önérzeteskedés. A fasiszták ellen harcolni sohasem késő,, akartam mondani, de ebben :a pillanatban az asztal lapja gúnyosan megbillent, rézsútosan csúszni kezdett, a megbillenő fejem alá csúszott. Még homályosan láttam, hogy Szarvas hangtalanul nevet a biliárdasztal mellett, valamit int, aztán a könyököm is a fejem mellé csúszott, a szoba süllyedni ikezdett, valami puha, vattaszerű anyagiba süppedt, és ez nem is volt kellemetlen. Aztán csend lett. Még mindig kábult volt attól a négy naptól, amelyet Judittal töltött Pesten, és amelyet bujkálásban és rettegésben töltöttek, mert Pesten csak akkor kezdték meg a zsidók deportálását, és az utcák tele voltak az ország minden részéből odacsődített detektívekkel és besúgókkal. Csak a légiriadók alatt érezhették biztonságban magukat, mikor egymás kezébe kapaszkodva, remegve, de pillanatnyilag mégis felszabadultan, reménykedve hallgatták a becsapódások tompa robaját. És Juditot sem sikerült elhoznia — végeredményben ostobaság is lett volna, hiszen Szombathelytől Körmendig minden falu otthoni vidékekről áttelepített csapatokkal volt 392