Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

zavarták a legénységet, sőt errefelé, ahol csak elvétve potyogtak bombák, még bizonyos rokonszenvnek is örvendtek, mert szolgálatmentességet biztosítottak az embereknek, de az éjszakai, jelzőrakétákkal élénkített tűzijátékok már fárasztóbbak voltak, és a nemzetiségi század, ha reggelenként elmasírozott az öreg alezredes lakába előtt, már egyre csüggedtebben harsogta a nótát, amelyet Tivadar külön az öregúr kedvéért rendelt el: Pissssz-káld ki, pisssz-káld ki, pisssz-káld kibe-lőle, nempissszkálom, e gye-me g ajene, haddma-radjon beeenne ... Egy szép napon — ekkor már november közepe felé járt az Idő — az öreg alezredes ablaka nyitva várta a bágyadtan, de még mindig nótázó nemzetiségi századot, s az öregúr hálókabátban lógva ki az ablakon, már messziről integetett Tivadarnak. Tivadar azt hitte, hogy az öregurat a nótázás ingerli, de aztán kiderült, hogy a század tovább piszkálhatja kibe-lőle, az alezredesnek egyedül Tivadarral van dolga. — Ügy hallottam, ifiam, te beszélsz németül — tért a tárgyra nyomban az öreg, miután bevezette Tivadart a szobájába, és egy ócska almáriumból szilvóriumot és poharakat halászott elő. Az igenlő válaszra megkönnyebbülten sóhajtott fel. — Na jól van. Az én embereim közül egy sem beszél. Tégy meg nekem egy baráti szívességet, édes fiam, utazz le Pestre a feleségemért... Az öregúr hangjából ítélve az asszonynak szépnek és fiatalnak kellett lennie, amiről Tivadar nyomban meg is győződhetett, mert az öregúr fényképet vett elő, és könnybe lábadt szemmel folytatta: — A legrosszabb helyen lakunk, közvetlenül a Nyugati mellett. Azt sem tudom, él-e még szegénykém. Négy napja próbálom távbeszélőhöz hívni, de hasztalanul. Szereztem a sváboktól egy teherkocsit, holnap reggel indul Pestre, hajlandó három-négy napot ott tölteni, amíg az asszonyt felpakolod. Tedd meg nekem, cimborám, 383