Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

v o lita k éppen én is a négy szlovákhoz tartozom. Később meg is erősítette a gyanúmat, mert megkérdezte: — Maga is szlovák származású? — Nem. — De beszél szlovákul? — Igen. De mégsem vagyok szlovák. Vállat vont, nem faggatott tovább, de láttam, hogy nem Ihisz nekem. Később azonban minden eshetőségre ^ megkérdezte: — A ,puskája töltve van? — Igen. De ez nem puska, hanem karabély — mondtam, csak hogy bosszantsam. Elgondolkozott. Láttam, hogy töri a fejét, végre földerült az ábrázata, sikerült kiokoskodnia valamit. 'Meg is mondta rögtön: — Vegye ki a tölténytárt, és adja oda neki — bökött a fejével az egyik szlovák felé. — Minek cipelné ... Elnevettem magam. A szlovák is nevetett, vígan a nyakába kanyarította a karabélyt, attól kezdve barátok lettünk. A szakaszvezető annál mogorvább lett, már nem is nagyon titkolta, hogy én is fogoly vagyok, néha kurtán odavetett egy-két szót, de ha esténként megszálltunk valahol, mindig úgy helyezkedett, hogy szembekerüljön velünk, a revolverét egy percre sem csatolta le a derekáról. Pedig hülye volt; minél hátrább kerültünk, annál jobban nyüzsögtek minden országúton, faluban, állomáson a tábori csendőrök, ha főbe kólintottuk volna, akkor sem tudtunk volna sokat kezdeni. Harmadnapra elértük a rendes vasútvonalat, hatodnapra megérkeztünk a kiegészítőre. A szakaszvezető leadott bennünket, onnan már én hoztam idáig a négy embert, de a karabélyomat a kiegészítőn le kellett adnom. — Itt úgysem lesz rá sok szükséged — vélte Szarvas, mikor befejeztem, és nagyot nyerített. — Tudsz biliárdozni? — kérdezte aztán a leghivatalosabb hangján, még a csákóját is a fejébe nyomta hozzá. — Tudok. — Akkor a derékszíjadat egyelőre megtarthatod. Ké344