Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

kiilem történt meg: én akkor már újra a szétlőtt országutakat róttam egy szakaszvezető és négy szlovák nemzetiségű baka kíséretében. Szeptember elején, amikor rongyosan és tetvesen megérkeztem a kiegészítőtől hat kilométernyire kihelyezett nemzetiségi gyűjtőtáborba, és a falu szélén belebotlottam Szarvasba, mind a ketten a fejünkhöz kaptunk. Először azt hittem, megbolondultam, Szarvas meg utólag bevallotta, azt hitte, részeg. (Délelőtt tíz óra volt, de Szarvas aznap ünnepelte a születésnapját, már kora reggel beivott valahol.) Én ocsúdtam fel elsőnek, bár álmomban sem számítottam rá, hogy a félrecsapott sapkájú, szemlátomást emelkedett hangulatban levő tartalékos főhadnagyban jövendő parancsnokomat fogom tisztelni, s ezt csöppet sem tette valószínűbbé az a körülmény, hogy miután a dűlőútról kifordulva majdnem leütöttem a lábáról, tiszt létére még ő kért bocsánatot, félreállt, a homlokára tolta a sapkáját, és mély meghajlással üdvözölt: — Köszöntöm nagyságodat szerény, de meghitt családi körünkben. De mért nem tetszik tülkölni a kanyarban? Akkor ismertem rá, azt hittem, hallucinálok. Felüvöltöttem, egymásnak rohantunk, de aztán észbe kaptam, gyorsan eltoltam magamtól. — Ne nagyon ölelgessen, tanár úr, bocsánat: főhadnagy úr, tetves vagyok. A négy emberem is tetves — böktem hátra, és Szarvas már cipelt is. Remek hely: kisült, hogy még tetvetlenítőjük is van. Fehérneműt ugyan nem tudtak adni, de kaptunk egészen jó állapotban levő zsávolyt, és amíg az ingem, gatyám főzték a nagy kondérban, pompásan légfürdőztem a kis parasztház párás konyhájában, Szarvas pizsamájában. (Mindig finom gyerek volt, a pizsamáját talán még a frontra is magával vitte annak idején.) A szlovákjaimat az emberei vették a védőszárnyuk alá, én pedig elégedetten kortyolgattam a főhadnagy forralt borát, és meséltem. Volt mit mesélnem. Mióta odakint visszakerültem a zászlóaljhoz, többnyire egymagam csellengtem a tábori kiegé342