Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz
Második rész
— Te ... hifen haverok vagyunk ... ha elcsípnek a ruíkik ... akkor te be lefel vágódva, mi? ... — Kis idő múlva újrakezdte: — Te tudf velük befélni, mi? Tudf? — Szlovákul tudok — mondtam közönyösen, mert nem akartam, hogy az utolsó percben lebuktasson, de azt sem akartam, hogy elbízza magát az én pártfogásom alatt. Elég naivak voltunk mind a ketten. — Éif . . . ha elkapnak ... a rufkik . .. fólf majd értem egy fót? ... Szerencsére nem kellett válaszolnom, sípoltak a folyosó végében. Sorakozó! De néhány nappal később, mikor már javában ástuk az isten tudja, hányadik számú védelmi vonalat, megint odajött hozzám. A konyha körül csellengtem, és a kutyámmal társalogtam. Ott szegődött hozzám a faluban: remek kis ku vasz volt, a bundája fehér, a füle meg a farka vége fekete, a jobb szemén is fekete monokli. (Rögtön első nap megvágtam a lábam egy baltával, mikor gerendákat faragtunk az árkok kidúcolásához, ha a bakancs nem fogja fel, leszeltem volna a fél lábfejemet. Azóta ott lézengtem a konyha körül, és a hely Bajazzónak is pompásan megfelelt. Bajazzónak neveztem el, mert örökké nevetett, de ha lehunyta a szemét és hasra feküdt a lábamnál, az orra hegyétől a farka végéig tele lett világfájdalommal. Mondom, remek kis kuvasz volt.) Mikor a hadapród odasündörgött, Bajazzo kiadósan megmorogta. Az egész teste remegett belé. Csuda emberismerete volt. — Csitt! — szóltam rá. — Nem illik. Ez úriember. Hadapród. Fölöttes. Állj vigyázzba, ha erre sétál. És ne bolhászkodj, ha megszólít. — Nyomban megértette, hasra feküdt. De a hadapród nem őt szólította meg, hanem engem. — Te... — kezdte habozva. — Én :nem tudom, imi bújt av emberekbe. Ügy névnek rám, mintha ..." — Mintha megetted volna az ebédjüket — segítettem ki, mert láttam, hogy elakadt. — Mintha bántottam volna őket — rázta meg a fejét. — Pedig te vagy a tanúm, hogy rendefen bánok velük . .. 340