Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

— Te ... hifen haverok vagyunk ... ha elcsípnek a ruí­kik ... akkor te be lefel vágódva, mi? ... — Kis idő múlva újrakezdte: — Te tudf velük befélni, mi? Tudf? — Szlovákul tudok — mondtam közönyösen, mert nem akartam, hogy az utolsó percben lebuktasson, de azt sem akartam, hogy elbízza magát az én pártfogásom alatt. Elég naivak voltunk mind a ketten. — Éif . . . ha elkapnak ... a rufkik . .. fólf majd értem egy fót? ... Szerencsére nem kellett válaszolnom, sípoltak a folyosó végében. Sorakozó! De néhány nappal később, mikor már javában ástuk az is­ten tudja, hányadik számú védelmi vonalat, megint odajött hozzám. A konyha körül csellengtem, és a kutyámmal tár­salogtam. Ott szegődött hozzám a faluban: remek kis ku vasz volt, a bundája fehér, a füle meg a farka vége fekete, a jobb szemén is fekete monokli. (Rögtön első nap megvág­tam a lábam egy baltával, mikor gerendákat faragtunk az árkok kidúcolásához, ha a bakancs nem fogja fel, leszel­tem volna a fél lábfejemet. Azóta ott lézengtem a konyha körül, és a hely Bajazzónak is pompásan megfelelt. Bajaz­zónak neveztem el, mert örökké nevetett, de ha lehunyta a szemét és hasra feküdt a lábamnál, az orra hegyétől a far­ka végéig tele lett világfájdalommal. Mondom, remek kis kuvasz volt.) Mikor a hadapród odasündörgött, Bajazzo kiadósan meg­morogta. Az egész teste remegett belé. Csuda emberisme­rete volt. — Csitt! — szóltam rá. — Nem illik. Ez úriember. Had­apród. Fölöttes. Állj vigyázzba, ha erre sétál. És ne bol­hászkodj, ha megszólít. — Nyomban megértette, hasra fe­küdt. De a hadapród nem őt szólította meg, hanem engem. — Te... — kezdte habozva. — Én :nem tudom, imi bújt av emberekbe. Ügy névnek rám, mintha ..." — Mintha megetted volna az ebédjüket — segítettem ki, mert láttam, hogy elakadt. — Mintha bántottam volna őket — rázta meg a fejét. — Pedig te vagy a tanúm, hogy rendefen bánok velük . .. 340

Next

/
Oldalképek
Tartalom