Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

Értem. — A legfigorúbb fegyelem. Értem? Értem. — Mindenért te lelelf. Nekem még előbb eveket av iftenverte erdélyieket kell rendbe fednem. Eveket if av én nyakamba fóvták. Értem? Buta hal-szemei voltak, tűnődve bámult rám. Szemlátomást úgy érezte, mondania kellene még valamit, de nem tudta, mit. így aztán elegánsan tisztelgett, ahogy a tisztektől látta, és futtában még odavetette: — Fóval menetkéfültfég. Éf fegyelem. Fervuf. Mikor összeszedtem az embereket, kisült, hogy már csak harmincan vagyunk. Egy ideig komoran keresgéltünk a holtak meg a sebesültek között, de eredménytelenül. így hát újra összeverődtünk a megmaradt harmincan, lehúzódtunk a mezőre, vártunk. Az emberek mogorvák voltak, nem szóltak egymáshoz; mikor megjegyeztem, hogy a német utászok veszteségei miatt most már valószínűleg tartósan náluk maradunk, nem is válaszoltak. — Útközben megpróbálhatunk lekanyarodni tőlük — igyekeztem felrázni őket, de erre sem szóltak, csak néztek maguk elé sötéten. Később odajött az egyik erdélyi. Fiatal gyerek volt, elsőéves főiskolás lehetett, kifakult katonasapkában, vásott zsávolyban, derékszíj nélkül. — A hadapród űr küldött — mondta bátortalanul. — A fiúk már két napja nem ettek. Hogy a tizedes úr intézkedjék. — Az istenfáját a hadapród úrnak — fakadtam ki dühösen. — Mi a nyavalyáról intézkedjem? Főzzek nektek ebédet? — Két napja nem ettünk — dadogta a fiú hideglelősen. Könnyes volt a szeme, és olyan könyörögve nézett, hogy megsajnáltam. De ettől csak még dühösebb lettem. — A hadapród úr a parancsnokotok — kiáltottam —, mért nem intézkedik ő? — Azt mondja, hogy a tizedes úr ... — Az anyja marha istenit! Eredj a fenébe! De a fiú csak állt. Láttam, hogy a következő pillanatban 333