Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

mester, szélesen magyarázott valamit. Rosszat sejtve állt meg előttük. Az asszonyok elhallgattak, utat nyitottak, de mikor belépett a kapun, a házmester utánaszólt: — Kit tetszik keresni? Kurtán megmondta, és tovább akart sietni, de a házmester hangja megállította: — Már nincsenek itt. Alig fél órája vitték el őket. Tivadar megtántorodott: — De hiszen csak holnap kellett volna bevonulniuk — dadogta hideglelősen. A házmester sokatmondóan legyintett: — Ök is mondták, szegények, ide rájuk sem hederítettek. Azt mondták, a többi utcával hamarabb végeztek, most rajtuk a sor. Mindegy, hogy egy nappal előbb vagy később mennek be. Tivadar előtt elsötétedett a világ. Judit! — döbbent beléje. Mit mond most Juditnak? Üristen, mi legyen Judittal? — Mindnyájukat elvitték? — fordult hirtelen a házmesterhez. A házmester elgondolkozva nézett vissza rá, aztán közelebb lépett. — Mindnyájukat — ingatta meg a fejét, majd lassan, tapogatózva mondta: — A nagyobbik kisasszony kivételével... Judit kisasszony nem volt velük. De nem keresték. — Várakozva pillantott Tivadarra, de Tivadar megindult a lépcsőház felé. — Felmegyek — szólt vissza kérdő hangsúllyal. A házmester vállat vont: — Tessék ... De a lakást már lepecsételték ... Az ajtót valóban barna papírszalaggal ragasztották át, a szalagon a város pecsétje. Az ajtó előtt apróságok hevertek: egy régi szatyor edényekkel, egy pár női papucs, sétabot, az ajtó mellett egy szögön üres hátizsák csüngött. Mikor benézett az előszoba ablakán, látta, hogy a padlón ruhadarabok hevernek, az előszoba közepén kendővel letakart, teli ruháskosár áll. Kitámolygott a folyosóra, benézett a konyha ablakán. Az üvegre tapasztotta a homlokát, időbe tellett, míg a szeme hozzászokott a benti félhomályhoz. De a konyha üres volt. Csak később fedezett fel valamit a tűzhely szé279