Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz
Második rész
ebben a pillanatban állhatott fel a zongora mellől, fájdalmas és csodaváró tekintettel meredt az ajtó felé. A szoba túlsó felében, könnyű takaró alatt, ezüsthajú öregasszony feküdt. Szép öregasszony volt, de csukott szemhéjain ott remegett a csecsemőgyilkos Heródestől a galíciai pogromokig, és a spanyolországi zsidóüldözésektől a tudományosan gyil.»koló Alfred Rosenbergig terjedő évezredek mindéin átka, és ez a csukott szemű arc is a nyíló ajtó felé fordult. A pamlag mellett még egy asszony állt, szeme alatt nagy, fekete karikák, de az arcvonásairól Judit jellegzetes szépsége sugárzott, és mikor megszólalt, a hangja is csak egy árnyalattal volt fáradtabb és mélyebb, mint Judité. — Köszönöm, amit Juditért tett — mondta Tivadar elé sietve, és szavára megelevenedtek a szoba viaszfigurái is. Az öregasszony fehér feje változatlanul lehunyt szemmel visszahanyatlott a párnára, és attól kezdve mindvégig úgy is maradt. — Nincsen egészen öntudatán — mondta az aszszony bocsánatkérő kézmozdulattal. — Sem ő, sem a kislányom — intett a zongora .felé. — De talán jobb is így. Amíg a férfiak bemutatkoztak, Judit a zongorához sietett, és gyöngéden végigsimított a húga haján. De a lány akkor már újra a billentyűk fölé hajolt, és Tivadarnak kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődött ez a kép: a billentyűk flölé hajló, mozdulatlan lányarc, és a nagyon halk, nagyon fájdalmas melódia. A lány nem játszott különösebben művészien, de játékából kiérzett az a lassú és vergődő búcsúzás, amely már szinte egy ismeretlen dimenzióból szárnyalt vissza: érezni lehetett, hogy ezek az akkordok már függetlenek a léttói és nemléttől; az, aki életre keltette ezt a vágyódó dallamot, maga már elbúcsúzott az élettől és önmagától is, s ez csodálatosan és fájdalmasan megrázóvá tette a játékát. Judit szemét elfutotta a könny. De aztán találkozott a tekintete Tivadar pillantásával, s mire a kerek kis asztalhoz lépett, és leült a férfiak közé, már mosolygott. — Most, hogy a családommal már megismerkedett, azt hiiszem, állenék velem is megismerkednie — mondta. — Ti azelőtt nem ismertétek egymást? — kapta föl a fejét az apja meglepetten. 249
