Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

szociálta és a Gestapót, a koncentrációs és internáló táborokat, Hitler hisztérikus őrjöngéseit, Goebbels sátáni gonoszságát és Göring tébolyult önimádatát. A Faust és az Orleáns-i szűz gazdagon áradó sorai torzókká töredezve csörömpöltek a kurta szárú csizmák csikorgó, dobogó, dübörgő talpa alatt, s ha voltak még a múltból visszasápadó, elerőtlenedő szavak, afnelyeket a teuton hangzavar asszociálni tudott, az legfeljebb a kétségbeesés vigasztalan verse volt, amely, most gépies, vértelen dadogással tört fel a felbolygatott utcákon áttántorgó Hernádi Tivadar ajkán: Wer nie sein Brot mit Tränen ass . .. De a szavak még így is hideglelősen, idegenül vacogtak bele a nyirkos, esőáztatta estbe, s Tivadar csak a laktanya kapuja előtt ébredt rá, hogy már percek óta magyarul tördeli a reménytelenség sötét sorait, mint a gyász és lemondás újra meg újra feljajduló fekete imamalmát: Ki nem virrasztott át borongva ágya szélén bús éjeket, ki kenyerét könnyel nem sózta, nem ismeri a végzetet. Kéretlen sarjadsz, földi élet, nyomodban kín jár, kárhozat, kegyetlen sújtasz bűnt és vétket, szenvedést hintve s átkokat. Szenvedést hintve s átkokat... — hosszú évekre ez, ennyi maradt meg Goethe nyelvéből az öntudat alatt, s a keserű gyűlölet ott mélyen bent a tehetetlen, lázadozó, izzó öntudatban. Tivadart a laktanya kapujában az őrség tisztelgő őrmestere fogadta, de a kapu másik oldalán, az őrmesterrel szemben, néma és mozdulatlan fegyveres német őrszem állt, a gesztenyefák alatt üres német teherautók ásítoztak, a lovaglótér sarkán német gépágyúk lapultak, és a huszárok 239