Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— önnek a bajtársai a tiszti állományban keresendők, ha nem tévedek, és nem a parasztok meg a kültelki tetvek között! Hova való a szakaszvezető? — Pesti születésű, úgy tudom — válaszolta óvatosan. — Meglehetősen nagyszájú alak — mondta az igazsághoz híven —, már többször rendeltem kihallgatásra. Most is csak azért vállaltam ezt a ... szerencsétlen üzenetet, mert... annyira megsajnáltam a — piszkot... — Egy tiszt nem sajnálkozik! A sajnálkozás a vénasszonyok dolga! — reccsent rá a százados, majd jóval csendesebben tette hozzá: — Mielőtt távozik az épületből, jelentse az ezredes úrnak, hogy elbocsátottam. A beszélgetésünkről azonban egy szót sem. Senkinek! Megértette? — Igenis! — Ezt a nyilatkozatot írja alá! — Igenis! — A hallgatásától függ a továbhi pályafutása! Megértette? — Igenis! — Mikor jár le a szabadsága? — Tizenkét nap múlva. — Addig a városban marad? — Inkább parancs volt, mint kérdés, és Tivadar megértette. — Igenis! — Bárhova távozna, előzőleg nyomban jelenti nekem! — Igenis! — Most távozhat. A kapu előtt Füstmacskássy várta. Megragadta Tivadar karját, és magával cipelte. — Olaj — mondta aztán minden bevezetés nélkül. — Tessék? — Olaj — ismételte .meg a vén népfiölkelő —, lépj oilajra. Útilapu, nyúlcipő. Utazz el. Menj föl Pestre. Töltsd ott a hátralevő szabadságodat. Kanyar. De iminél előbb. Még ina. Máris. — Nem lehet — rázta meg a fejét fanyar mosollyal —, körülbelül őrizet alatt állónak tekinthetem magam. — Ez baj — füttyentett Füstmacskássy —, a vén szivar, 181