Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

közDe? Tiszt létére? Vagy talán már a tisztek is így ibeszélnek? — Nem, drágám, a tisztek nem beszélnek így, de nem azért, mert ők tisztek, hanem azért, mert nekik egyelőre még odakint is összehasonlíthatatlanul jobb dolguk van, mint a bakáknak. — Tivadar, maga nem beszél komolyan, maga nem beszélhet komolyan — lázadozott Hajnal. — És a német hadsereg? Ök is így beszélnek? — Nem. A német hadseregnek ez a háború a vallása lett. Egyszerű és nagyon kényelmes vallás, mindössze egyetlen hitelvet ismer: könnyebb és biztosabb egy ismeretlen beleibe golyót röpíteni, mint a magunk beleit mértékletességre szoktatni. Jó vallás, s a tetejébe még lendületes bálványimádás is járul hozzá. Egyszer majd ők is rádöbbennek arra, hogy kegyetlenül, iszonyatosan rossz bálványra bízták a sorsukat, de akkor már késő lesz. A tulajdon bálványuk nyeli el őket, és a gyászbeszéd rettenetes szitkokból áll majd. Francia szitkokból, lengyel szitkokból, cseh szitkokból, szlovák szitkokból, belgákból, hollandokból, afrikaiakból, mindenféle népek mindenféle szitkaiból, és magyar szitkokból is, rettenetesen sok magyar szitokból. — Ez nem lehet igaz, ez szörnyű, amiket maga beszél — csuklott fel Hajnal —, én ... nem hiszem ezt! Bátyám, a hadnagy, illetve főhadnagy, hiszen azóta előlépett, még nem is mondtam — hadarta. Tivadar közbevágott: — Bátyja, a hadnagy, aki azóta főhadnagy lett, még nem járt ott, ahol én jártam. Ez nagy különbség. És ... ne beszéljünk erről többet, jó? De Hajnal ezen az estén nem nyújtotta többé csókra az ajkát, és Tivadar nem próbálta visszacsalogatni az elmaradt csőkokat. Reggel tíz óra volt, mikor belépett a Szerencsepatikóhoz címzett kocsmába. Ügy gondolta, ez az az időpont, amikor a legkevesebben térnek be habzó sörre, torokmaró, csillogó féldecire, és nem is csalódott. A söntés majdnem üres volt, 152