Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

tékosan Tivadar felé fröcskölte az ujjairól legördülő vízcseppeket. Amint felemelte a karját, a holdfényben megcsillant sima, harmatos hónalja. Tivadarnak eszébe jutott a főhadnagy, és lelkiismeret-furdalást érzett. — Tudja, hogy az a szegény főhadnagy teljesen magába bolondult? — -kérdezte balkan. — Annyira odavolt, hogy az egyhavi zsoldját adta volna érte ... — most vette csak észre, hogy a mondat nem alkalmas a folytatásra, s zavartan elhallgatott. — ... ha velem alhatott volna — fejezte be a lány .nyugodtan, de a szeme hidegen villant meg összehúzott szemöldöke alatt. — Miért nem fejezte be? —• Nem, erről szó sem volt, nem ezt akartam mondani, és ő sem ezt gondolta. — Nem? Hát akkor vajon miért? Hogy egy szál rózsát ajándékozhasson nekem? Vagy hogy megfoghassa a kezemet? Ugyan, ne legyen gyerek — húzta el az ajkát bosszúsan. — De esküszöm ... — Kérem, ezt befejeztük! — szakította félbe a lány durcásan. — De ha eltökélt szándéka, hogy kizárólag a ba rátja érdekében hajlandó társalogni velem, akkor mondja meg, és máris visszakísérhet .a többiek közé. Az arca most kislányos volt, a vízcseppek még ott ragyogták a szempilláján, a nyaka is nedvesen csillogott. Várakozóan pillantott rá, miközben a kezét szárítgatta. — Neim akarom, hogy visszamenjen — mohdta halkan. — Jobb szeretném, ha velem maradna. — Helyes — bólintott a lány egyszerűen, és megindult előtte a kert belseje felé. Hallgatagon mentek egymás mellett, míg a rejtett kis padhoz nem értek, ahol Tivadar szokott üldögélni, amíg lábadozott. — Nézze — állt meg a pad előtt —, ez itt az én padom. Itt szoktam üldögélni magamban, itt szoktam álmodozni arról, hogy egyszer eljön ... — Csitt — emelte fel a lány a kezét. — Hazudni nem szabad. Én sem hazudok. Annyira nem, hogy bevallom, én nem szeretem ezt a szemfoirgatőan szajhálkodó frontroman144