Jarnó József: Magyar miniatürök

A lovag

szét akarná repeszteni a csizmát. Vágyódva gondoltak valamennyien a vár bolthajtásos termeire: ott hűvös a levegő s könnyű feledkezni az élet s a világ száz bajáról. ... .Odabent perdül a kocka, gomolyog a tánc s sürün ürülnek a jófajta borokkal terhes kupák, idekint pedig járni kell szakadatlan s vigyázni a titkolózó messzeséget. & A vár egyik boltozatos nagytermében végvári vitézek ülték körül a széles tölgyfaasztalt. Olyik már borfárasztolta szemmel pislogott maga köré, de legtöbbjük még szorgalmasan ürítgette kupájából a hegy piros levét. Szélesvállu, nagydarab ember vitte a szót. Asszonyokról beszélt, vékony derekú, feketehajú lengyel asszonyokról, akik észveszejtő nagyon tudnak szeretni. — Krakkó!... Az volt csak' az élet! ömlött a bor, perdült a kocka, sürün törtek a kopjak és gyakran villantak meg a szablyák... Vitéznek való élet volt! Tüzes csókok, mámoros éjszakák, forró ölelések... Néha vont kardra kellett ébredni a szépasszonyos ágyban, — oda se neki! Másnap is volt asszony, másnap is akadt ember, aki bosszúra vont érette szablyát! Szép volt ott az élet, nagyon nekem való... De néha rossz volt mégis... Felhőket láttam: a Tátra felől jöttek a felhők... Ilyenkor aztán ökölbe szorult a kéz, a torkon nem fért ki még a káromkodás sem 8