Jarnó József: Magyar miniatürök

A száműzött

ván kovácsolt keresztvasak mélyen beírták magukat az arca húsába. A szeme szomjasan itta a tájat, melyen sohase járt és melynek mégis minden bokrát ismerte már, igy, az ablakon keresztül. Keserves igyekezettel erőltette a füleit: nem hall-e hangokat? A börtön szomszédos cellájában, kél méternyire tőle, nagy messzeségben, mert a két méternyi távolság kemény terméskövekkel volt kirakva, volt a barátja, Szentjóbi Szabó. Két méternyire tőle, de az arcát nem látta hosszú hónapok óta s a hangját is csak néha hallotta az ablakon át, — a porkolábtól tudta, hogy a másik már halódik. S néha, csendes éjszakákon, hallotta, mint sikolt bele a tiroli vidék részvétlen idegenségébe egy lázas, deliriumos hang. a halódó ember panaszos szava. — Haldoklik, — morogta maga elé, — talán már meghalt... Most nem jöttek hangok a szomszédos cella felől. Csend volt, a zivatar előtti nvári délután ájult csendje, melyet csak néha tört meg az eső elől bújó madarak hangja. ...De ő a madárhangokon keresztül más hangokat is hallott: a beteg ember jajos, simogató anyakezet kérő kiáltásait. Csend volt,, a szomszédos cella felől sóhajtás se hallatszott, de mintha a vidék magába itta volna a hosszú heteken keresztül panaszkodó lázas, szavakat és most a csend hangos szavával verné vissza őket... 68