Jarnó József: Magyar miniatürök
A száműzött
az évszázad távozására figyeltek. — Megmozdult a nép... Az ablak alatt ájultan feküdt az éjszaka s a város girbe-görbe külvárosi uccáinak roskatag házaiban lidérces álmot aludott a nép, — a két éjszakára felejtődött ember arról a másik népről beszélt, amelyik országhatárokon tul csakugyan megmozdult már és talán éppen most ünnepelte, fáklyák, szövétnekek fénye mellett, a saját ébredését. — Páris... ...Itt a város szivében, a méteresfalu palotákban nyugodt, kövér papok és szélesmellü, hatalmas nagyurak aludták álmukat. A dőmtemplom tornya büszkén emelte a keresztjét a város fölé, mintha át akarna mutatni vele a hegyeken és határokon túlra, abba a furcsa országba, ahol már reszketni kezdtek a papok, az urak és a keresztek. A pap kezébe vette, — sokadszor már alkonyulat óta, — a papírlapot és újra olvasni kezdte az ideges kézzel papírra vetett sorokat, melyeket tegnap irt Bacsányi János, a fiatalember, aki szemben ült vele. — Nemzetek, országok! kik rut keleptzében Nyögtök a' rabságnak kinos kötelében 'S gyászos koporsóba döntő vas-igátok' Nyakatokról eddig le nem rázhattátok; Ti is, kiknek vérét a Természet kéri, lliv jobbágyitoknak felszentelt lióhéri! Jertek, 's hogy sorsotok' előre nézzétek, Vigyázó szemetek' Párisra vessétek! 64