Jarnó József: Magyar miniatürök

A honvédőrnagy

tikus egy percre szinte maga előtt látta a költőt, ezt a kócosfejü, dacosbeszédü fiatalembert ... ...Jegyzeteket csinált egy papírlapra: »Tul szilaj, tul fiatal... Költészetét sokszor csúfítják el durva és versbe nem való kinövések, sokszor esik a hibába, hogy ugy ir verset, mintha népénekes lenne. Durvasága gyakran a trágársággal határos. Talán, ha nem ragadja el oly korán a halál, még felemelkedhetett volna arra a magaslatra, hogy versei hasonlatosak lettek volna a gyöngyszemekhez, melyekkel Kisfaludy, vagy Kölcsey ajándékozták meg a magyar irodalmat. Szerelmes verseiben megfeledkezik a költői eszményesités szabályairól s oly sorokban énekli meg női ideálját, mint a parasztlegény az ő kedvesét...« ...Letette a tollat. Az emlékei közül felágaskodott egy furcsa valami: valamikor régen, egyszer őt is magával ragadta, lelkesedésbe vitte, ez a furcsa ember... — Akkor volt, amikor néhány hebehurgya jurátus azt hitte, hogy esernyőkkel is meg lehet csinálni a forradalmat... A Muzeum lépcsőjéről szavalta el a versét... Lapozgatni kezdett az előtte heverő verskötetben. — Talpra magyar, hi a haza, — olvasta félhangosan. Végigolvasta a versel, aztán letette a könyvet. 109