Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Mészáros Sándor: Egy gyermek vallomása

akkor, amikor Budapestet elfoglalták az oroszok, az utcai harcok közepette, gránátrobbanás következtében. Ő is üldözötté vált. Ő azóta nem fél senkitől és semmitől, úgymond, nincs mit veszítenie. Ha rövid időn belül nem kap munkalehetőséget, akkor betörővé válik. Én is elmondtam néki életem történetét, és jó barátok lettünk. Ismeretségünk nem tartott soká, mert az egyik éjszaka elmaradt, és többé nem találkoztam véle. Amikor már kibátorkodtam a városba és részben megismertem Budapestet, felkerestem a minisztériumban azt a megbízottat, aki a Csehszlovákiából menekült diákok ügyeit intézte. Feljegyezte a nevemet, mivel lakásom nem volt, úgy maradtunk, hogy én fogok bemenni érdeklődni naponként vagy kétnaponként. A minisztériumban összetalálkoztam több ismerős fiúval, akik rokonoknál vagy ismerőseiknél kaptak menedéket. Én továbbra is a Nyugati pályaudvar lakója maradtam. Nappal mindig kisétáltam a városba, és elnézegettem a kirakatokat, a jövő-menő embereket. Mindez lekötötte a figyelmemet, mert egyre jobban elburjánzott lelkivilágomban a honvágy. Egyedül éreztem magam az emberek között, mindenki idegen volt számomra. Fogytán volt az élelmem is. Amíg ott volt mellettem a nyugatiban a „hálótársam", már csak szerzett valami élelmet és megkínált belőle, jobban mondva megosztotta vélem. Ezután már csak az isteni gondviselésre szorultam. Ami nem sokáig váratott magára. Kétnaponként érdeklődtem az ügyem elintézése felől. Itt mindig találkoztam az ismerős fiúkkal, akikkel elbeszélgettem, és irigyeltem őket, hogy lakásuk és kosztjuk van a rokonoknál és az ismerősöknél. Utána mentem, és kóboroltam a főváros utcáin. Egy alkalommal, ahogy a kirakatokat nézegettem a Lenin körúton, észrevettem, hogy egy jól öltözött idősebb úriember felfigyelt reám, mellém állt, és úgy tett, mintha ő is a kirakatot nézné. Majd eltávolodott, és újra visszajött. Egyszer csak megszólított. Megkérdezte tőlem, hogy mi járatban vagyok itt Budapesten. Láttam, hogy bizalommal fordult felém, így én is elmondtam, hogy milyen állapotok között élem a mindennapi életemet. Egyelőre ismertette vélem szándékát, ami abból állt, hogy ha elvállalnám a bőröndje cipelését, két forint órabért fizetne érte, ami számomra élelemszerzési lehetőséget jelentene. Azonnal megegyeztünk, és megígértem neki, hogy a feladatot teljesítem. Az időmből kitelt, és az 96