Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Budai Béla: Nyugati fogságból hazatérve: szülőföldön rabságba esés

ültek a székre. Bent volt az egész család, apám, anyám, 19 éves, 12 éves, és 9 éves húgaim. Persze egy szobában aludt mindenki, mert máshol nem volt meleg. Vártuk, hogy majd éjjelre elmennek a katonák - de ők nem mozdultak. Küldtem őket, hogy menjenek el, de ők azt mondták: amíg mi itt leszünk, addig nekik nem szabad elhagyni a házat. Tehát saját házunkban rabok lettünk. Ha kimozdultam, az egyik katona azonnal jött utánam fegyverrel. Ez így ment hétfőn, kedden, du. 1 óráig. Kedden 1 óra tájban egy katonaautó bejött az udvarba, egy kísérő katona - már nem tudom, milyen rangja volt - kiadta a parancsot, ad egy félórát, szedjünk össze, amit csak tudunk, mert egy félóra múlva indul az autó, és nekünk is menni kell. Láttam, amikor édesanyámat, a fiatalabb húgomat bedobták az autó kabinjába. Én ebben az állapotban rettenetesen elkeseredtem, édesapámat és két húgomat felrakták az autóra. Én nem akartam menni, rettenetes állapotba voltam, ütöttem, rúgtam, haraptam, mert nem akartam felmenni az autóra. Valami ütést éreztem a nyakamon, összeestem, tovább nem tudtam semmit. Az utazás Lehetett egy félóra, vagy talán több, ahogy mondták a szüleim, engem feldobtak az autóra. Az autó elindult az udvarból. Ők, ahogy mondták, sirattak, engem pedig betakargattak, mert nagyon hideg volt. Én mindenről semmit sem tudtam. Amikor felébredtem, Panyidaróc-Losonc között ment az autó. Reszkettem a hidegtől vagy gyengeségtől, vagy talán most értettem meg, hogy valóban mi is van velünk. Losoncra beérve az autó a városon át a vasúti állomás felé tartott. Ezt azért tudom, mert Losoncon dolgoztam, amikor Losonc még Felvidék volt. Az állomásra beérve az autó az árukirakodó felé tartott, ahol már ott állt egy nyitott vagonokból álló szerelvény. A vagonokban már több ilyen magamfajta, szülőföldjétől megfosztott szerencsétlen ember volt. A rakodóállomás siralmas látvány volt. A vagonokból asszony-, gyermeksírás hallatszott. A férfiak csak bámultak maguk elé. Senki nem tudott semmit. Mi is a kis holminkat, amit gyorsan összekapkodott a családom, beraktuk a vagon sarkába, amelyik még üres volt. A vagon többi része már el volt foglalva. Már 7 család ott volt a vagonban reggel 9 órától. A katonák édesanyámat, a húgaimat feldobálták a vagonba, mint valami zsákot. Én el akartam szökni, mert Losoncon sok ismerősöm volt. Szüleim, testvéreim sirattak, 56