Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Viczen István: Száműzetés

Egy hideg téli reggel arra ébredtünk fel, hogy falunkba sok katonai teherautó és még több csendőr s katona érkezett: Ekkor röppent csak szét a hír, hogy kitelepítenek mindenkit. Mivel községünk lakossága tiszta magyar nemzetiségű, és még ma is az, nem is tudott senkihez folyamodni segítségért. Másnap már kimondták a végítéletet: amiért magyar vagy, el kell innen menned. Ekkor 1947. január 12-ét írtak. Ez volt falunkra az első csapás. Azt hangoztatták, hogy minden magyart kilakoltatnak. De az első transzporttal csak 16 családnak kellett elhagynia szeretteit és jó barátait. Huszonnégy órát adtak a felkészülésre. Összecsomagolhatták ingóságukat. A kijelölt udvarokba betolattak a nagy UNRRA-teherautók, és nagy sírás, jajveszékelés közepette pakolták fel bútoraikat s egyéb szükséges dolgaikat, és szállították a tornaijai vasútállomásra, ahol előkészített marhavagonokba kellett átrakni a teherautó tartalmát. A második rajtaütés 1947. január 27-én történt. Az előző kihurcolásnál jóval nagyobb létszámmal vonult ki „hadseregünk", valamint a csendőrség is. Körülzárták falunkat, úgyhogy onnan senki ki nem mehetett, és nem is jöhetett be. A község lakossága abban a tudatban volt, hogy most már senki sem marad szülőföldjén. Két napig csak találgatások voltak. Az egyik szerint a vagyonosokat viszik el, mások szerint a nincsteleneket, de igazán senki nem tudta a valóságot. Mivel apám cipészmester volt, és dolgozott mindvégig, mindenkinek el akarta végezni a hozzá hozott lábbeli javítását, mert hogy ki tudja, lesz-e majd ott suszter, aki megjavítja az elnyűtt lábbelit, így tévedt be hozzánk az esti órákban egy vitéz katona (igaz, ő nem tehetett róla), akinek szintén javításra szorult a sok hajcsároskodásban elkopott lábbelije. Édesapám jól beszélt szlovákul, így előhozta az erőszakos kitelepítést és az otthonuktól jogtalanul megfosztott embereket. A katona, akinek valami rangja is volt, megígérte, hogy elmegy a bíró úrhoz, és megtudja, hogy a 135-ös házszám lakói a névsoron szerepelnek-e. A katona becsületes lehetett, mert vagy két óra múlva tényleg visszaérkezett és elmondta, hogy nyugodtak lehetünk, mert a 135-ös házszám lakói nem szerepelnek a névsorban. Elmondta azt is, hogy a közelből melyik ház27