Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948
V. „…Számon tartja Ő, Isten nem felejt…" - A látók titka
formálásához, az egyenrangúság, az egyenjogúság szellemében elképzelt, a fölemelt fő méltóságát sugárzó jövőképnek a kialakításához. Reménytelen vállalkozás volna? A föltámadás reménye a lassan percegő szú-halál ellenében? Az „elfogyni lassan, mint a gyertyaszál" helyzetnek, az észt-szívet-idegzetet-állóképességet-nyelvi és kulturális immunitást kikezdő kisebbségi (magyarán: alávetettségí) állapotnak a közepette?! Vörösmarty tőr-kérdésével a szívünkben, immáron nyolc évtizede: „Mi a világ nekem, ha nincs hazám?" Tudjuk mi immáron - tudja-e magyar nálunknál jobban?! - azt is, amit Sándorunk, magyaroknak magyar hangja: Petőfi testált volt reánk: „Haza csak ott van, / Hol jog is van, / S a népnek nincs joga..." Számunkra, a fillérnyi állami támogatást nem élvező, magyar önerőből (önkéntes-ingyenes társadalmi munkával) szerveződő felvidéki-szlovenszkói-szlovákiai magyar központi tudományos kutatókönyvtár építői számára e múltat fölidéző pályázat mindenekfölött a jövőbe irányultságával bizonyult erős és gazdag - kimeríthetetlenül gazdag - erkölcsi példatárnak, közösségi azonosságtudatunkat fémjelző históriás alaptőkének. A pályamunkákból kiolvasható szellemiség a nemzetiségünk holnapjának megőrzésére irányuló szándékot példázza-testesíti meg. Esendő teremtményként: esendő az ember; esendő - közepette a megpróbáltatásoknak - a család; esendő - s az etnikai térkép változásaiból tudjuk - egy-egy faluközösség; esendő végső soron - eróziós folyamatoknak kitéve - maga a nemzetiség is. Ez a folyamat azonban rajtunk, öntudatunkon, önbecsülésünkön is múlik! - megfékezhető, lelassítható, ellensúlyozható. Ez a fölismerés, ez az önvédelmi tapasztalat kristályosodott ki pályázatunk anyagaiban, melyekben az a hit fogalmazódott meg, hogy nem győzhet a nagycsalád szívén a közömbösség, a beletörődés, az önfeladás, a lassú szú-halál, az öntudatlan-vegetatív-passzivitásba szorult/szorított létezés. „Most már a reménytelen Mindegy Túlságosan meggyőzött minket. A Mindegy, mi ma mindent összetör, A lágy ujjakat összefonja, Hogy nem szorul össze az ököl." 182