Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

IV. „Szétszórtak bennünket, mint hulló levelet..."

TÖRTÉNELMÜNK ÚTJA Szedik már az ólak-házak tetejét, Elviszik a falunak az elejét. Marad itthon kettő-három „reszlovák", Kinyalhatják a komisszárnak a va...gát...! Viszik a kincset, hozzák a nincset! Adatközlőnk, Mezei István, Mosonszolnokról küldte be e töredék voltában is jellemző, a Magyarországra telepítés kortörténeti lényegét, gazdasági okait tömören megragadó szöveget. Búcsi születésű és lakhelyű adatközlőnk az áttelepítés idején tizennégy éves volt. Közel fél évszázad távlatából így emlékszik vissza az eseményekre: „Kedves nagyapám a szokásos féldecijéről hazajövet mondja, mit beszélnek a kocsmában. Aki jobb módú, 15-20-25 k(ataszteri) holdas földműves, ha nem reszlovakizál, azt ki fogják telepíteni (a reszlovakizációs rendelet 1946 nyarán kelt - az összeállító). Ezt nem tehetik meg, hisz alig múlt el a borzalmas háború, egy új szállóige született: ,Jobb volt tavaly - nem volt davaj". Adatközlőnk levelét, töredékessége miatt, az összeállító itt kénytelen átfordítani a kommentár műfajába. 1948 nyarán Zupka (?) sógor készíti már a kitelepítésre kijelölt Mezei család anyakocája, hat darab süldője számára a bevagonírozandó ólakat („Szedik már az ólak, házak tetejét"), s egyúttal a „sok-sok ládát" a bepakolandó holminak, háztartási és gazdasági eszközöknek. 1948. október: a Mezei család ingó vagyonát az áttelepítők a párkánynánai vasútállomáson vagonokba rakják. 1948. XI. 1. (?): Mosonszolnok, állomás. „A kirakodás előtt édesanyámmal megyek a faluba, keresve a már megadott 29-30. házszámot. Megtaláljuk; Hechmeiszter Mihály a családjával benne lakik. Édesanyám nem engedi, hogy más házba azonnal kitegyék: mivel a ház nagy, megosztozunk, és utána jöhet a bútor, takarmány stb. Remeg, szegény, hogy mindenét el fogjuk tőle igényelni! Estére, mikor all vagon holmit lerakjuk az udvarra, magtárba, pajtába, nézi a kar nagyságú csikófogú tengerit, s mondja: ő ilyen kukoricát még nem látott! De utoljára, estére Édesapám bejön az állomásról a két koronás kancával (Ilka, Fecske). 164